Szeptember a nagy indulások, kezdetek hónapja. Amikor a szülők figyelme fokozottan gyermekeikre irányul.
Nemcsak az elsősökre, az ötödikesekre, a középiskolába indulókra vagy az egyetemre iratkozókra, hanem a vizsgákra tanuló, vagy éppen a nyári pihenő után ismét munkát kereső felnőtt gyermekeikre. Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond – tartja a népi bölcsesség. A súlyos iskolatáskára, a rájuk nehezedő terhekre, kötelességekre gondolva sokan sok mindentől megkímélnék, könnyebb úton vezetnék őket. Mit tehetünk értük, mi is a feladatunk ebben az ellentmondással teli világban?
Az élvezetek keresése, az anyagi világ túlértékelése nemcsak a mi korunkra jellemző. Az afrikai származású, IV. században élő, ma már szentként tisztelt Mónikának három gyermeke közül legtöbb fájdalmat Ágoston okozott kicsapongó életével. Az okos fiú filozófiát és retorikát tanult, s akkor még lenézte az egyszerű nyelven íródott Biblia tanítását, viszont lelkesedett a manicheizmus, az iráni, buddhista és keresztény elemekből vegyített, szinkretista vallás tanai iránt. Amikor a szülői házat elhagyta, Mónika szinte eszét vesztette a fájdalomtól, mégis rendíthetetlen hittel, erős szeretettel ostromolta a mennyei Atyát állhatatos imájával. Nem akarta, hogy Ágoston elveszítse azt, amit édesanyaként ő a legfőbb jónak tartott, az örök életet.
Sokévi imádság után Ágoston szakított a manicheusokkal, Szent Ambrus püspök tanítványa lett, és nagyszombat éjszakáján a keresztség szentségében részesült. „Az édesanya imája nem hullik a porba” – mondogatta egy kiváló lelkipásztorunk, aki bátorította az édesanyákat arra, hogy a „háttérből”, rendszeres imával kísérjék gyermekeik életét.
A férjes asszonyok és anyák védőszentjeként tisztelt Szent Mónika kitartó imája meghallgatásra nyert „megzabolázhatatlannak” tűnő férje ügyében is, aki katekumen lett, és felesége határtalan örömére, a halálos ágyán megkeresztelkedett.
Mónikát Isten sokkal többel megajándékozta, mint amit „tékozló fia” számára kért: Ágostonból (354–430) az ókori kereszténység legnagyobb gondolkodója lett. Eszméi mind a teológiai, mind a filozófiai gondolkodásra igen nagy hatással voltak. A Vallomások című művét, amelyet megtérése után 11 évvel kezdte írni, az első olyan műnek tartanak, amelyben betekintést nyerhetünk az emberi lélek mélységeibe, abba a lélekbe, amely Isten előtt vallomást téve tárja fel önmagát.
A pogány férj és kicsapongó fiú „megtérítéséhez” Szent Mónikának erőt adott a mindennapi szentmise. Később maga Ágoston így jellemezte édesanyját: „ruházata szerint asszony, hitére nézve férfi, olyan biztonság volt benne, amilyet csak az öregség ad meg az embernek; olyan szeretete volt, amilyenre csak egy édesanya képes; s olyan jámborság élt a szívében, amit csak egy keresztény nő hordozhat a szívében”.
Világszerte Szent Mónika-közösségek működnek, évente, általában augusztus utolsó hetében, napjának ünnepén közös találkozót is szerveznek, például a kelebiai plébánián is. A családok tagjainak számára nagy kegyelem, ha az édesanya fiatalon bekapcsolódik ilyen imaközösségbe, ahol hálát ad Istennek édesanyai hivatásáért, s közösen dicsőíti a többiekkel az Urat, aki azoknak, akik irgalmasságában, szeretetében bízva kitartóan hozzá fordulnak, meghallgatja kéréseit.
Ha átengedjük a kezdeményezést Istennek, rá bízzuk életünk irányítását, felajánljuk életünket, családunk és gyermekeink életét, évek során látjuk, hogy sok kegyelemben részesül családunk. Pál apostol írja a filippi levél 4. fejezetének 6. versében: „Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé.”
Mivel hálaadásunk nélkül Isten nem hallgatja meg az imát, ne feledkezzünk megköszönni azokat az egyszerű dolgokat is, amikkel naponta ellát bennünket. Dávid király mondta: „Az Úrban leld gyönyörűségedet, s ő megadja neked szíved kéréseit. Tárd fel az Úr előtt utadat, bízzál benne, ő majd eligazít” (Zsolt 37,4–5). Ha hosszú idő után mégsem válaszol, gondoljuk át, mi okból nem teszi. Talán nem is kérünk, talán nem Krisztus nevében imádkozunk, talán nem Isten akarata szerint kérünk, talán nem hittel imádkozunk, talán nem konkrét dolgokért imádkozunk, talán megvallatlan bűnöket rejtegetünk, vagy talán másoknak nem bocsátottunk meg?
Egy protestáns prédikátorról olvastam, kamaszként hiába hallgatott sok bölcs igehirdetést, nem tért meg. Egy este azonban, amikor zokniban belopózott a házba, hogy szülei nehogy észrevegyék, milyen későn érkezett, hallotta édesanyját, amint keserves hangon döngeti a menny kapuját. „Istenem, mentsd meg a fiamat! Ha úgy költözik el itthonról, hogy a szívébe nem fogadja be Krisztust, akkor örökre elvész!” A lelkész állítja, hogy édesanyja ezt akkor bizony helyesen látta. Utána több mint három hónapig zakatolt a fülében a hallott ima: „Istenem, mentsd meg a fiamat!” Végül anyja imájának hatására felhagyott addigi életével, és befogadta a szívébe Krisztust. Azóta Isten örömhírét éli és hirdeti. Szerinte ez azért történhetett meg, mert anyja „kiimádkozta őt a pokol lángjaiból és beimádkozta Isten karjába”.
Most és a többi hónapban is Szent Mónika és más, kitartó, gyermekeiket igazán szerető édesanyák példájára szüntelenül köszönjük meg mi is kis és nagy gyermekünket. Ne fáradjunk bele, hogy imádkozzunk az ő örök üdvösségükért meg a család örök üdvösségéért, és akkor Jézus ígérete szerint minden mást is megkapunk. A hátizsákot Isten cipeli.
