Néha tényleg meglepődök. Nagyon. Lehet, hogy nem kellene, de nem tehetek róla. Így volt ez egy hete is, amikor bejelentették, hogy a 15 évnél idősebb autókat évi kétszer kell majd műszaki vizsgára vinni, amit meg is szigorítanának. Ennél már csak az fájt jobban, hogy az egyik műszaki vizsgálatokat végző vállalatok egyesülete 30 eurót képzelt el egy ilyen vizsgálatért.
A meglepetés döbbenetbe, haragba és végül ellenállásba transzformálódott. Sőt még a külföldi sajtó is értetlenkedve állt az intézkedés előtt. Az internet népe szinte egy emberként hördült fel és pár nap alatt már petíciós aláírásgyűjtésbe kezdett a júliusban hatályba lépő szabályzat megszüntetése érdekében. Az Efektiva fogyasztóvédő egyesület alkotmányellenesnek értékelte a szabályzatot, ugyanis szerintük az a rosszabb anyagi helyzetben élőket diszkriminálja. Alig múlt el egy hét, a belügyi tárca vezetője visszavonulót fújt. Szavai szerint a 2009-ben elfogadott közlekedésbiztonsági törvény rendelkezik a hathavi műszaki ellenőrzésről, amit természetesen nem fognak alkalmazni, azonban módosítják, pontosabban szigorítják a törvényt. Ez utóbbiról eddig is tudtunk – érdekes módon a szigorítások általában nálunk leginkább csak pluszköltségekkel jártak/járnak a polgároknak – és bárhogy is nézem, szükség is van rá.
(Ótos András illusztrációja)
Azt nem vitathatom el, hogy csak műszakilag kifogástalan, biztonságos járművel szabad/na a közlekedésben részt venni. Egyrészt a saját életünk, másrészt a velünk szembejövő polgár életének megóvása érdekében. Felelősek vagyunk a saját és a többiek életéért is. Ez nem vitatéma. Az már sokkal inkább, hogy mi számít műszakilag kifogástalannak – ha netalán egy sárhányó mögötti, pénzérme nagyságú rozsdafolt miatt bukik meg a jármű, az túlzás, de egy rosszul fogó fék, lötyögő kormányrúd már más téma. Emellett az sem mindegy, hogy az ellenőrzés mennyibe kerül, és hányszor kell vizsgálatra járni. Egyes európai országokban kétévente elég elvinni műszaki vizsgára a járművet, aminek megfizetésébe nem kell belerokkanniuk a tulajoknak és nem is járkálnak roncsokkal az utakon. Igaz, az EU-s országok nagy részében nincs is forgalomban ilyen sok öreg jármű. Egyes felmérések szerint a Szerbiában forgalomban lévő járművek harminc százaléka 15 évesnél idősebb (az enyém például 30). Nem kell senkinek sem atomfizikából doktorálnia ahhoz, hogy belássa: a használatnak kitett anyag elfárad, az alkatrészek kopnak, idővel korrodálódnak, a csavarok meglazulhatnak stb. Az állandóan használt jármű amortizálódik, és ez ellen csak annyit tehet a tulajdonos, hogy toldozza-foltozza a sokat futott kedvencét. Már aki. Ugyanis nem azért vezeti Szerbia a legrégebb óta forgalomban lévő autók országának listáját, mert a polgárai ellenállhatatlanul rajonganának az oldtimer járművekért. Egyszerűen ilyen az életszínvonal. Az ország gazdasági ereje.
Az éremnek van egy másik oldala is, ami szervesen kötődik az életszínvonalunkhoz is. Sokan már csak akkor viszik el szervizbe a kocsit, amikor az elromlott. Mivel nincs pénzük javításra, a legutolsó pillanatig várnak, pedig néha olcsóbb lenne megelőzni a bajt, mint orvosolni azt. Ugyanakkor számlákat kell fizetni, kenyeret venni, gyerekeknek füzetet vásárolni, a nyaralás meg sokszor valami mézédes álom marad. Az autóink közben a „kifogástalan minőségű” utakon olyan időzített bombákként száguldoznak, amelyekről nem tudjuk, mikorra lett beállítva az időzítő.
Morgolódunk vagy sem, szükségünk van a szigorításokra. Egyrészt a visszaélések visszaszorítása, másrészt a biztonságunk érdekében. Jó megoldás talán az lehetne, ha megváltozna az ország gazdasági helyzete, és az állam nem megsarcolni, hanem támogatni akarná a legszegényebb polgárait. Csak ekkor tűnnének el az utakról a minden oldalról rohadó, zakatoló matuzsálemek, és jelennének meg az új, csinos, kevesebb káros anyagot kibocsátó és kevesebb üzemanyagot használó új autók. Az életszínvonalat azonban nem lehet varázsütésre megemelni, sokkal egyszerűbb sanyargatni azt, akinek nincs. Egyszerű a képlet, ha nem fizetnek – csak lefizetnek – a tehetősek, tejeljenek a szegények. Az államkasszát meg kell tölteni, a vállalatoknak élnie kell, hiszen ezek nélkül fejlődés sincs. Az utcáink meg lassan úgy néznek ki, mintha Kubában lennénk – tenger és pálmafa nélkül.
