Végtelen történet

Május 9-én Európa bizonyos országaiban a fasizmus feletti győzelem napjáról, másokban az Európa-napról, megint másokban pedig mindkét jeles napról megemlékeztek. Ez a két jeles nap egyébként is szorosan összekapcsolódik egymással, legalábbis a magukban hordozott eszméknek és értékeknek a szintjén. A második világégést követően Európa és az európai népek a pragmatizmust és a jövőt választván, a békés együttműködés és összekapcsolódás, az erőforrások hatékony megosztásának és kihasználásának a lehetőségét keresvén kezdték meg az egyesülés útját. Természetesen továbbra sem lankad, sőt, napjainkban csak erősödik a szélsőséges szemlélet, hogy az Európai Unió megalakításával Németország és az EU jelenleg központi szerepet betöltő államai a negyedik birodalmat hozták létre – fegyverek és népirtás nélkül – és éppen ez az a nézet, amely hitelesen szemlélteti a tényt, hogy a szélsőségek elleni küzdelem mennyire szélmalomharc.

Európa az utóbbi néhány évtizedben talán soha nem volt annyira megosztott, mint napjainkban. A tagállamok egy része és politikai vezetőik az európai egységet és a közös politika erősítését szorgalmazzák – ezzel kapcsolatban merül fel gyakran az Európai Egyesült Államok kifejezés –, megint mások pedig a nemzetállamok fogalmát tették mindennapossá a köznyelvben – a másik csoport ezeket az országokat nevezi befelé forduló államnak. Arról, hogy e két cél mennyire összeegyeztethető, vagy mennyire nem, továbbra sem alakult ki egységes álláspont Brüsszelben, mint ahogyan azzal kapcsolatban sem, hogy mi is az úgynevezett közös uniós érdek, vagy hogyan kellene megvalósulnia az európai egységnek. Egyáltalán nem biztos, hogy egység az, amikor az EU úgynevezett nagyhatalmai döntenek a legfontosabb kérdésekről, a „kicsiknek” pedig csupán az a feladata, hogy készségesen bólogassanak. Európát jelenleg éppen az a megosztottság emészti fel, amelynek elkerülése okán valamikor, nem is annyira régen, megalakították az európai közösséget. Valószínűsíthető, hogy ez a megosztottság nem torkollik újfent fegyveres összecsapásokba, öldöklésbe, népcsoportok üldöztetésébe, ugyanakkor tökéletes táptalaja a mindenféle szélsőségek erősödésének, utóbbi pedig már most az EU egyik legjelentősebb exportterméke.

Ilyen körülmények között érthető, hogy lankadóban van mind a nyugat-balkáni államok, mind polgáraik EU iránti lelkesedése. Ezek az államok túlságosan hosszú ideje járják már az EU felé vezető utat és ebből adódóan polgáraik már nem is annyira biztosak abban, hogy mi az, amihez egyszer talán majd csatlakoznak. Generációk nőttek és nőnek fel úgy, hogy a környezetükben használt egyik leggyakoribb szó a tranzíció. Nem biztos, hogy az átlagember érti, mit is takar ez a kifejezés, legjobb esetben talán abban biztos, hogy valami pozitívat, amire érdemes várni, de azt is tudjuk, hogy mi történik akkor, amikor valaminek a megtörténtére, vagy valaminek az eljöttére túlságosan hosszú időn át várunk… Az, hogy az átlagemberek közül ki mennyire csalódott az EU-ban, vagy a csatlakozás lomha folyamatában, elsősorban attól függ, hogy miként értelmezi az európai közösséget. Aki kizárólag az anyagi javakat, megélhetési körülményeinek a javulását hozza összefüggésbe az uniós csatlakozással, abban biztosan erősebb a csalódottság érzése, mint abban a polgártársában, aki a társadalom minden szegmensének az átalakulását várja a csatlakozástól, hiszen a tisztességes, nem lemondásokkal terhelt életvitelhez szükséges materiális javakra nehezebb várni, mint például arra, hogy egyetlen hivatalos okirat kiváltásához ne kelljen végigjárni öt intézmény hat tolóablakát, vagy településeink határában ne tornyosuljanak szeméthalmok. Azt is valószínűsíthetjük, hogy azon az egyénen, aki hiszi, hogy az uniós csatlakozás kizárólag az államvezetéstől függ, neki magának és a társadalomnak pedig semmilyen formában nem kell hozzájárulnia ehhez a folyamathoz, biztosan kevésbé uralkodott el a csalódottság érzése, hiszen ő a társadalomnak csupán egy szűk csoportját okolja az ország sikertelenségéért, míg az az egyén, aki azt vallja, hogy egy ország és annak társadalma csakis akkor változhat meg, ha annak minden tagja – vagy legalábbis a többség – fejlődik, változik és átalakul, valószínűleg hatványozottan belefásult a „tranzícióba”, hiszen tömegeket tesz felelőssé az el nem ért célért. Mindezen túlmenően a csalódottság érzését maga az EU a Nyugat-Balkán országaival szembeni, „mézesmadzag-jellegű” politikája is erősíti. Egyrészről nem szeretné, ha a balkáni puskaporos hordó ismét felrobbanna, ugyanakkor a pillanatnyilag az EU gondjaival is csak alig megküzdő Brüsszel nem tud mit kezdeni ezekkel az országokkal, így a nehezen kezelhető balkáni államok sakkban tartásának céljával marad a hangzatos ígéretek pufogtatása.

Az aktuális felmérések szerint Szerbia uniós csatlakozását a fiataloknál tömegesebben támogatják az idősek, inkább a nők mint a férfiak és tömegesebben Belgrádban, illetve Vajdaságban, mint Szerbia egyéb térségeiben. A megkérdezett idősebb polgároknak a kétharmada támogatja az ország csatlakozását az EU-hoz, a megkérdezett fiataloknak viszont csupán az 50 százaléka. Egy, május 10-én közzétett közvélemény-kutatásból kiderül, hogy ha most tartanák meg a népszavazást Szerbia csatlakozásáról az EU-hoz, azt a polgárok 49,5 százaléka támogatná.

2001-ben, nem sokkal a miloševići rezsim bukását és Szerbia uniós útjának érdemi megkezdését követően, 15 és 30 év közötti fiatalok körében készült hasonló felmérés Vajdaságban. Azt kérdezték a közvélemény-kutatásban résztvevővőktől, hogy értékelésük szerint Szerbia mikor válik az EU tagjává. A többség a 2008 és a 2010 közötti időszakot jelölte meg a csatlakozás időpontjaként, a legoptimistábbak egy-két évet mondtak, ám volt egyetlen olyan személy, aki 2020-ra taksálta a csatlakozás évét. Mint kiderült, ez a személy nem is volt annyira pesszimista, mint az annak idején tűnhetett. Jó lenne tudni, hogy neki vajon ma mi a véleménye az EU-ról, ám még érdekesebb lenne meghallgatni azokat, akik akkor még abban reménykedtek, hogy Szerbia már 2002-ben az EU tagjává válik.