Önazonosságunk alappillére

Kell az ünnepnap. Kell az egyénnek, kell a közösségnek. Kell egy olyan nap, amely kitűnik a többi közül és megálljt parancsol a mindennapok mókuskerekének. Egy olyan nap, amelyben feltöltődünk, felfrissülünk, megpihenünk. Az ember számtalan alapszükségletei között megtaláljuk a közösséghez való tartozást is. Az ünnepnapok e valahova tartozás megerősítését, nyilvánvalóvá tételét is szolgálják.

Az egyén számára több ilyen alkalom is van, a születésnapokon túl ilyenek a névnapok is, és ha belegondolunk, a hétvégék is ide tartoznak. Ezek a napok kiváló alkalmak a családi és a baráti kapcsolatok erősítésére, valamint a saját lelkivilágunk helyrerakására. Van, aki elkótyavetyéli ezeket az alkalmakat, van, aki nem. Embere válogatja. Csak tőlünk függ, hogyan osztjuk be szabadidőnket. A nagyobb ünnepek, mondhatni országos, nemzeti ünnepek a közösséghez való kötődést erősítik. Nemzeti ünnepeink mind ezt szolgálják. Jele annak, hogy kik vagyunk és hova tartozunk. Nemzethez, országhoz, esetleg eszméhez való kötődésünk jelei.

Kétségkívül ilyenek manapság a falunapok, sőt a főzőversenyek is. A nemzetnél kisebb, de a családnál nagyobb közösség, a település közösségéhez való tartozás pillérei jelenleg. A régi időkben a falubúcsúk, valamint az egyházi ünnepeken túl a bálok tettek eleget ennek a feladatnak. Ehhez a körhöz csatlakoznak manapság a művelődési egyesületek programjaival megfűszerezett, kulturális-szórakoztató tartalommal bíró kisközösségi ünnepnapok. Jól megférnek ilyenkor egymás mellett a színdarabok, a népi táncok, a szórakozás, a versengés és a gasztronómia is. Egyfajta olvasztótégely ez, amelyben mindenki megtalálhatja a kedvére valót.

A főzőversenyek már nem feltétlenül egy kis közösség, egy település ünnepei, hanem általában kisebb tájegység ünnepei. Legyen szó halászléről, birkapörköltről vagy babról, megint egy közösségről beszélünk. Nem feltétlenül egy nemzetről – a falunapokon sem – szól a történet, hanem egy adott területen élő emberekről. Akik jó esetben évszázadok óta egymás szomszédjai, és kapcsolataik alakítgatták egymás kultúráját, szokásait, konyháját. Mert a konyha is szokás, sőt hagyaték. És ezért nemcsak a népviseletet, a néptáncot és az anyanyelvet kell ápolni, hanem a nemzeti ételeinket, a tájjellegű ételeinket, és a családi szokásainkat, receptjeinket. Mert a konyhánk is lényünk, önazonosságunk része. A főzőverseny egyébként sem a versengésről, hanem a jó étkekről, a barátkozásról és a tapasztalatok, receptek cseréjéről szól.

Elnézve online kiadásunk körkérdését, be kell vallanom magamnak, én sem nagyon jártam, sem szerettem a falunapokat. Legalábbis úgy gondoltam, hiszen szülőfalumban van egy etnofesztivál, amelyet, ha jól belegondolok, falunapnak is felfoghatunk. Sőt a helyiek falunapnak is tekintik. Mivel a település a magyar–horvát–szerb hármashatáron van, e három ország művelődési egyesületeit mutatja be, valamint az egész napos kézművesvásár mellett esténként rock- és jazzkoncertekkel szórakoztatja a helyieket. Ezenkívül számtalan helyi egyesület, civil szervezet képviselteti magát, ki csak egy sátorral, más pedig lacikonyhával. A ritkán látott barátok mellett, talán a nap ezen része és a koncertek voltak mindig azok, amelyek igazán jelentettek nekem valamit. Ami viszont ilyenkor igenis jólesett, az az, hogy éreztem a közösséghez való tartozást. Hiába költöztem el több évvel ezelőtt a szülőfalumból, akkor is sokat számít a szülőfalumhoz való kötődés. Annak érzése, hogy a közösség része vagyok. Ha pedig alkalmam nyílik részt venni egy-egy főzőversenyen, mindig büszkén vallom, honnan származom. Már megtörtént, hogy egy hozzáértő megkóstolta a főztömet, és azonnal tudta, honnan származom, mely közösség fia vagyok. Tudom, honnan jövök, hova tartozom és hova megyek.

Egy nagyvárosban ezt nehéz megélni, hiszen hiába vagyunk összezsúfolva kis helyen sokan, hiába a rengeteg kulturális és szórakozási lehetőség, valahogy elveszik benne az ember. Eltörpül és önmaga számára is idegenné válik. Jó esetben ismerem a lakásom túloldalán élő szomszédot, de az utca végén élőt már nem. A nagyvárosok átka, hogy nehéz valódi közösséget kovácsolni bennük, hiszen az emberek nem kötődnek olyan szorosan egymáshoz. Nincs jó szomszédsági viszony, de iszony sem. Csupán arctalan tömeg. Egymás mellett élő magányos emberek tömege.

Ezért fontosak az ünnepek, és az olyan (mű) ünnepnapok is, mint a falunapok. Lehet, hogy a fárasztó munkanap után a hátunk közepére sem kívánjuk a többieket és a zsibongást, lehet, hogy álmunkban sem szeretnénk találkozni azzal az emberrel, aki megsértet bennünket, lehet, hogy a világból kifutnánk az ott hallható zene elől, de akkor is megéri kimenni. Nem csak azért, mert feltöltődünk, hanem mert közösségi lények vagyunk. Meg kell élnünk önazonosságunkat, miközben nem magányosodhatunk el. Mert emberek vagyunk, akik tartozunk valamihez. Egy családhoz, egy közösséghez, településhez, tájhoz, országhoz, nemzethez, fajhoz. A közösség ereje pedig hegyeket mozgathat meg. Ez a fajunk, az emberi faj egyik ereje, nagysága és hagyatéka.