Gyógyítsd önmagad, és az orvos is megsegít!

A betegek bizony rendkívül szeretnek panaszkodni. Teszik ezt családi és baráti körben, az utcán összefutva, ám kétségkívül az orvosi várótermekben éri el csúcspontját a véget nem érő lamentáció. (Az utóbbi néhány évben sajnos tetemes tapasztalatra tettem szert ezzel kapcsolatban.) Ami igazán meghökkentő, hogy nem csupán a 80 éves bácsika teszi ezt, de ugyanígy megfigyelhető a tízes évei vége felé járó lánykánál is. A betegségeinket – mértékkel! – átbeszélni persze lehet üdvös is, hiszen némiképpen megkönnyebbülünk általa, ledobjuk a terheink egy részét, ugyanakkor, ha lassan nem is marad már más társalgási témánk, az ellenkező hatást fogjuk elérni, mintegy „magunkhoz ragasztjuk” a kórt, ami pedig hatalmas százalékban lelki eredetű. Könnyen elképzelhető, hogy elsősorban egy kiváló pszichológusra lenne szükségünk a problémánkat feloldandó. De hol találjuk meg legközelebb ezt a remek szakembert? Akit néhány éve a városunkban ajánlottak, lehet, hogy ma már Bécsben vagy Londonban praktizál.

Lapunk körkérdésére, mi szerint érzékelhető-e az orvoshiány a mindennapi betegellátásban, a válaszadók 80 százaléka igennel reagált. Úgy vélem, ez a magas arány szintén az ellátásra szorulók panaszkodásra hajlamos hozzáállásával magyarázható, ugyanakkor az is tény, hogy a legutóbbi kimutatások szerint az elmúlt két évtizedben 10 ezer orvos távozott Szerbiából. Nyilván ez sem elhanyagolható tényező... Lesújtó ez abból a szempontból is, hogy az egyén mellett az állam is jelentős összegeket áldoz az orvostanhallgatók képzésére – mely szellemibe átforgatott tőkét aztán ők külföldön kamatoztatnak. Hja, a globalizáció mumusának mindenre kiterjedő hatása. De hogy az itthon maradottak nem lennének képesek ellátni a rászorulókat? Vizsgáljuk meg ezt a csoportot is. (Ismét a saját tapasztalataimra szorítkozom.)

Kezdjük azokkal, akik elmentek. Mik lehettek az elsődleges okok, melyek erre az elhatározásra juttatták őket? Gondolom, a jóval nagyobb fizetés reménye, emellett az előnyösebb szakmai feltételek, technikai berendezések etc. A nagyobb megbecsülés? A nyugati világban, ahol kolbászból van a kerítés, talán a betegek panaszkodókedve is alacsonyabb... Ergo a távozó orvosok legfőbb szempontjai a fentiek lehetnek. Mert a betegeken segíteni, nos, azt bizony itthon is lehetne. (Lassan talán át kellene fogalmazni a hippokratészi esküt.)

Akik pedig az itthon maradás mellett tették le a voksukat? Egészségügyi problémája válogatja, melyik specialistánál mikorra kapsz időpontot; heteket, hónapokat, netán éveket kell várakoznod – az állami szektorban. Mert a gombaként szaporodó magánklinikákon, mit ad isten, szinte azonnal tudnak fogadni. Ebben az a bosszantó, hogy a fizetésedből egy életen át minden hónapban tetemes összeget vonnak le hónapról hónapra, amikor meg beüt a nyavalya, magánrendelőkben vagy kénytelen egész kis vagyonokat otthagyni. Ami viszont egyenesen felháborító számomra ebben a jelenségben, hogy az utóbbi helyeken rendszerint ugyanazok a szakemberek rendelnek, és leginkább még reklámozni sem átallják magukat, amikor hosszú várakozás után végre beutalóval is a színük elé tudsz járulni.

A legfontosabb tapasztalat viszont, amit az egészségügyben folytatott kálváriám alatt leszűrtem, hogy rájöttem, mi a közös az itthon maradt és az eltávozott, az állami szektorban és/vagy a magánklinikákon praxist folytató orvosok között: hogy egyikük sem tud vagy akar teljesen meggyógyítani. Valamiféle „elfogadható” szinten tartják a betegségedet, és közben pedig marokszámra igyekeznek beléd tömni az ilyen-olyan kemikáliákat. Nagyon messzire vezető téma a „nyugati típusú” orvoslási módszer, nem szeretnék most belefolyni, az összeesküvés-elméletekbe meg aztán pláne nem – ám a gyógyszerlobbi valóban nagyhatalom, ehhez nem fér kétség. Mindenki tudja, miről beszélek.

De hogy mégis csak valami pozitívval fejezzem be írásomat, azt is le kell szegeznem a becsületesség kedvéért, hogy az évek során számos kellemes tapasztalattal is gazdagodtam az egészségügyben. Itt elsősorban az általános orvosok és a nővérkék hozzáállására gondolok, akik igazán humánusan közelítenek a páciens felé, barátságosan beszélnek vele, urambocsá!, rá is mosolyognak közben – röviden: a lelkét is „kúrálják”, ez pedig mindennek az alapja. (Ma már csak elvétve találkozok egy-egy régi vágású „szesztrával”, aki azonmód türelmetlenül leordítja a fél arcomat, ha nem értem meg egyből a félszavakból álló mogorva utasításait.) De ugyanúgy több specialistával is volt már dolgom, akik minden szempontból emberként tekintettek rám, így a testemre például szerves egészként, és teszem azt nem csupán a gyulladt fél köbcentiméter és annak tüneti kezelése foglalkoztatta őket. Az ehhez hasonló esetek erőt adnak a beteg számára – ami már fél gyógyulás. Teljesen meggyógyulni pedig, ez nem vitás, az ember amúgy is csak önmaga által képes.