Még ki sem írták a választásokat, már javában folyik a kampány. A parlamentben szót kérnek olyanok is, akik talán második, vagy harmadik alkalommal ültek be a tanácsterembe. Mindenki hallatni akarja a hangját, és a választási esélyeit latolgatja.
Goran Ješić, a Demokrata Párt alelnöke lassítana a tempón, hiszen véleménye szerint még mindig kétséges, hogy a helyhatósági és a tartományi választások mellett előrehozott parlamenti választásokra is sor kerül-e. Véleménye szerint a DP-nek nem kellene azokkal a kis pártokkal közösködnie, amelyek éppen ebből a pártból váltak ki. Szerinte a pártnak, a hagyományoknak megfelelően, szakszervezetekkel és mozgalmakkal kellene fellépnie, ahogyan azt korábban is tette. Ő hisz a Demokrata Párt önálló erejében.
Bojan Pajtić, a DP elnöke azonban egy erős demokratikus blokk kialakításában látja az erőt. Mint ahogy az 2000-ben is megtörtént, véleménye szerint csak egy erős ellenzéki blokk kialakításával lehet hatalmat váltani. Hajlandó szemet hunyni az ellene felhozott rágalmak felett, egyedüli feltétele a választásokon való közös fellépéshez, hogy a kormányalakítás során a koalíciós partnerek közül senki ne lépjen koalícióra a Szerb Haladó Párttal.
A DP-szervezte első tárgyalások azonban nem jártak sok sikerrel. Kiderült, még mindig erősebb egyes politikusok önérzete, mint az összefogás szüksége, így Zoran Živković, az Új Párt elnöke nem hajlandó egy asztalhoz ülni a DP volt elnökével, másrészről pedig a volt elnök, Boris Tadić, most a Szociáldemokrata Párt elnöke továbbra is csak saját magát látja a demokratikus blokk legerősebb jelöltjeként.
És bár még a dátumot sem lehet tudni, hogy pontosan mikorra is várhatók a választások, egyesek már most tudják, hogy azokon visszaélések lesznek. Így Borko Stefanović, a Szerbiai Baloldal mozgalom vezetője szerint az előttünk álló választások nem törvényes keretek között folynak majd le. Ő ezt az állítását az egyes önkormányzatokban lefolytatott választások példájából vezette le, ahol véleménye szerint az SZHP erőszakkal ért el jó eredményt. Hasonló állásponton van Zoran Živković is, aki szerint Belgrád hagyományosan demokrata beállítottságú Vračar és Óváros részébe több ezer SZHP-pártkatonának jelentik át a lakcímét, hogy jobb eredményeket érjenek el.
Az SZHP pedig cáfol. Minden alkalmat kihasznál, hogy politikai ellenfelük vélt, vagy valós hiányosságait felrója. Nebojša Stefanović belügyminiszter utasítására a belügyminisztérium különféle kompromittáló adatokat tesz közzé, a parlamentben pedig az SZHP-képviselők szinte kampányt folytatnak politikai ellenfeleikkel szemben. Olyan adatokat tesznek közzé, amelyek arra utalnak, hogy az ellenfelek közül ki, mikor, hogyan élt vissza pozíciójával és mekkora haszonra tett szert ebből. Eközben Aleksandar Vučić kormányfő egyébként is zsúfolt napirendjébe bekerült a falulátogatás, és a napi betevőért keményen dolgozókkal folytatott beszélgetés.
És amíg mindenki a másikkal van elfoglalva, és a másik bűneit rója fel, háttérbe szorul a nép. Az elmúlt két évben sok mindent történt – és valójában semmi. Túl vagyunk néhány polgári megmozduláson, így az ügyvédek több hónapos tüntetésén, vagy a pedagógusok több hónapos engedetlenségén. Az egyetemi hallgatók is több alkalommal hallatták hangjukat. A mezőgazdasági termelők sem érzik magukat jobban és gazdaságukat biztosabb megbecsülésben. Egyre több orvos és egészségügyi munkás hagyja el az országot. De nem csak ők döntenek úgy, hogy valahol másutt Európában, vagy másik kontinensen próbálnak szerencsét. Aki megteheti, továbbáll. Hiszen csökken az életszínvonal, a megszorításokkal pedig a közszférában a fizetések és a nyugdíjak, közben pedig egyre nagyobbak az adókötelezettségek… Nehéz időszak ez a polgárok számára, és azt a vezető politikusok is tudják. Meg kell küzdeni az egyre kevesebb választópolgár figyelméért, ezért valós, vagy vélt botrányokkal állnak elő. Elterelik a valós gondokról a figyelmet, mert amíg azon bosszankodunk, hogy ez már megint lopott, az növelte az államadósságot, amaz nem intézett aszfaltozást az utcába, valaki más pedig vállalatokat tett tönkre, háttérbe szorul a nép önmaga erejébe vetett hite.
Évek óta csupán 50 százalékos, vagy alig egy kicsivel magasabb a választásokon való részvételi arány. És annak is csak fele határozza meg a „nép akaratát”, illetve dönt az előttünk álló négyéves időszakról. Vannak országok, európai országok is, ahol a szavazás kötelesség, és több, mint 90 százalékos a részvételi arány a választásokon. Ott valós népakaratról beszélünk. Nálunk egy kissé felborultak az értékek. Itt ahelyett, hogy a politika félne a nép akaratától, a nép fél a politikától. Sokan nem élnek alkotmányos jogukkal, és nem mennek el szavazni. Vagy ha kimennek, érvénytelenítik a szavazócédulát. Egyet azért tudni kell, így is döntenek. Átadják a döntés jogát másnak. Elsősorban annak, aki tudja, melyik párt hoz nagyobb hasznot a saját zsebének.
