Tévedés lenne azt állítani, hogy a szerb parlament képtelen jó és átfogó törvények elkészítésére. Az embernek mégis az a benyomása, hogy egyes esetekben, legalábbis azok között, amelyek érdeklik, s ezért megkülönböztetett figyelemmel kíséri az elkészítés és meghozatal menetét, szándékosan alkotnak olyan előírásokat, amelyeket vagy nem lehet alkalmazni, vagy esetleg nem a betartás céljából kívánnak megalkotni.
Hogy ez miért van így, vagy miért pont ilyen az embernek a benyomása, arról többféle irányban és hosszadalmasan lehetne vitát folytatni, viszont fogadjuk el bármilyen taglalás előtt, hogy a sport nem egy olyan bonyolult terület, hogy annak törvényes szabályzását ne lehetne maximálisan körültekintő módon, egészen rövid idő alatt, a célszerűség szándékával és alkalmazható formában elkészíteni.
Mivel a sport nem egy áttekinthetetlenül nehéz matéria, és mivel nem Szerbia az egyetlen ország, amely ezt törvényerejű szabályok közé kívánja szorítani, gondolhatnánk, hogy elég, ha néhány hozzáértő ember, a szükséges szakvélemények meghallgatása és más, a sportban sikeres országok gyakorlatával való megismerkedés után, könnyedén elkészíthetné a tervezetet, amelyet azután már csak a jogi terminológia alkalmazásával kellene végleges formába önteni.
Mivel több mint fél évszázada benne vagyok a sportban, nem titok előttem, hogy annak rendszabályozása egyetlen dolog, a pénz körül forog. Honnan, mennyi, hogyan, miért, mikor és kinek. Csak a mércék és a célok állnak az egyenlet ismeretlen oldalán. Itt azonban az a legnagyobb gond, mint ahogyan minden befejezetlen társadalomban, hogy ahol pénz van, ott a politika és a nyerészkedés igénye kerül előtérbe. A politika miatt a dolgok menete válik bonyolulttá, mert folytonosan az egyéni és csoportérdekeket egyeztetik. Ilyenkor a törvények valójában nem az adott területet, hanem az érdekeket hivatottak szabályozni. A nyerészkedést meg sehonnan, így a sportból sem lehet teljes mértékben száműzni. Mindig akadnak, akik élnek a saját zsebük megtömése lehetőségével, ha a törvény ennek nem vet gátat. Ezzel viszont ne a sporttörvény foglalkozzon, elég lenne, ha ez esetekben a büntető törvénykönyv odavágó szakaszai lennének érvényesek. Példa kedvéért: ha az emberkereskedelem tiltott, akkor a sportolót sem lehet árunak tekinteni.
Szerbiában mindezért 2011-ben, körülbelül egy évtizedes huzavona után hozták meg az első nem szocialista hangvételű sporttörvényt, de az annyira rossz volt, hogy amint változott a hatalmi garnitúra, nekiláttak egy másik megalkotásának. Nos, a napokban ez is elkészült. Amit eddig tudni lehet róla, az, hogy nem sokkal jobb az előzőnél. Egyrészt ugyan piacorientált, másrészt éppen a legégetőbb kérdésekkel nem foglalkozik, amiről elfogadói már jelezték is, hogy azokat majd egy külön törvény foglalja össze. Nem véletlenség, hogy a klubok és az élsport finanszírozása alig érintett, hogy a magánosítás, csak mint megkívánt cél, nem pedig tiszta sorba vett tény szerepel benne. Mint eszméletlenül kedvező vívmányt emelik ki belőle, hogy a klubok és sportiskolák havi tagsági díja nem haladhatja meg az átlagfizetés 10 százalékát, ami teljesen érthetetlen követelmény. Ismert gyakorlat, hogy a klubnak vagy sportiskolának megvan a logikán alapuló tarifája, de odavonzza a szegény sorsú, különlegesen tehetséges gyerekeket, akiknek a tíz százalék elérhetetlen álom, és azoknak ingyenes részvételt biztosít, idővel pedig azok eredményeivel reklámozza a saját programját. Noha a miniszter kijelentette, hogy az előző törvény rendelkezései által megszabott keretek között a privatizáció a szerbiai élsportban egyáltalán nem is létezett, szó sincs arról a lehetőségről sem, hogy a sportba befektetni jelentős adókedvezménnyel járna. Ami amúgy sem lenne csak idevágó, hisz általános módon érvényes kellene hogy legyen az oktatásra, egészségügyre, kultúrára stb. Az ugyan dicséretes, több más magától érthető jó rendelkezéssel egyetemben, hogy a törvényhozó korlátozná az ügynököknek nevezett közvetítők jogait, ami elsősorban a még kiskorú sportolókat is óvná, viszont egészen furcsa, hogy azok szerződéskötései esetében szükséges mindkét szülő beleegyezése. Példa kedvéért: mi van akkor, ha a szülők nem képesek eldönteni mi a legjobb a gyermekük számára? Vagy ha a gyermeknek nincs két szülője, esetleg sportra kivételesen tehetséges, állami gondozásban levő árva?
Mivel egyre kevesebb pénz van a sportra, a törvény nem sokat segíthet. Csakis a labdarúgás miatt kellene egy sokkal jobb. De ahhoz senki sem akar (mer) hozzányúlni.
