Amikor az EU a Krím félsziget bekebelezése miatt büntetőintézkedéseket jelentett be Oroszországgal szemben, Moszkva pedig válaszként felfüggesztette élelmiszer-behozatalát az Unióból, Szerbia-szerte optimista hullám kezdett terjedni. Szakemberek és laikusok azt latolgatták, hogy milyen mennyiséget tudunk majd elhelyezni a világ egyik legnagyobb piacán, s abból mennyi hasznuk lesz a termelőknek/tenyésztőknek, a kivitellel foglalkozó cégeknek, és nem utolsósorban az államnak.
A gyümölcsön kívül elsősorban a sertéshús exportálása jelentett volna tetemes hasznot, hiszen ennek az élelmiszernek a kilónkénti ára több mint három dollár volt. Tény azonban, hogy a haszon nem kis részét felemésztették a szállítási költségek, de még így is szép summát hozott a konyhára.
Tavaly azonban megtört a varázs. A sertés és a húskészítmények világpiaci ára nagyot zuhant, és az oroszok – pánszláv testvériség ide, pánszláv testvériség oda – nagyjából harmadával csökkentették az árat. Alig valamivel több mint két dollárt voltak hajlandók fizetni érte. Az érdekelt gyárak kénytelenek voltak igen gyorsan rádöbbenni arra, hogy ez nemhogy extra profitot nem hoz, hanem a kifizetődőség határa alá süllyed. Részben ezzel magyarázható, hogy az Oroszországba irányuló sertéshúskivitel negyven százalékkal csökkent.
Kiutat kellett volna találni ebből a szorult helyzetből, hiszen nem kétséges, hogy a szóban forgó piac elvesztése nem egy-két évre, hanem ennél hosszabb távra szól. A vevő ugyanis napjainkban igen hamar talál olyan beszállítót, akinek még ezen az áron is kifizetődik az üzlet.
Mint említettük, a költségeket igencsak megnövelte a szállítás. Az EU ugyanis saját területén keresztül napjainkban sem engedélyezi az Oroszországba irányuló áruszállítást, ezért tavalyelőtt, s tavaly is a szerbiai cégek kénytelenek voltak a bari kikötőből hűtőkonténerekben szállítani, tehát hajókat vettek igénybe, de a vízi út igen hosszú, mivel a Földközi-tengerről a Gibraltári-szoroson keresztül, a La Manche-csatornán, majd az Északi-tengeren keresztül Szentpéntervárig voltak kénytelenek utaztatni a húst, s ez meglehetősen sok pénzbe került.
Talán volna más, rövidebb és olcsóbb lehetőség is, de egyelőre az illetékes minisztériumoknak nem sok fogalmuk van arról, hogy ez lehetséges-e.
Mint tudjuk, a Duna a Fekete-tengerbe ömlik, s folyami és tengeri hajók számára is hajózható. A gondot a hidak okozzák. Most még senki sem tudja, hogy a szóban forgó, nem kis vízi járművek, főleg üresen, elférnek-e alatta.
Elvileg uszályokkal is lehetséges szállítani a hűtőkonténereket, majd a Fekete-tengeren azokat átrakni egy orosz tengerjáró teherhajóra, de a szerbiai vízi flotta egyetlen járműve sem alkalmas erre. Másrészt, tekintettel a szállítandó áru mennyiségére, ez a megoldás arra hasonlítana, mintha egy dömpert talicskázott homokkal akarnánk megtölteni. Kérdés, hogy ez a megoldás kifizetődő lenne-e.
A helyzetet bonyolítja, hogy a közlekedési minisztérium váltig erőlteti, hogy a dunai szállítást az EU nem tilthatja be Szerbia számára. Ugyanakkor a mezőgazdasági minisztériumban ennek pont az ellenkezőjét állítják.
Miközben nálunk az illetékesek játsszák a „jobb kéz-bal kéz” szerepet (amikor egyik nem tudja, mit csinál a másik), addig az oroszok régen megtalálják a számukra elérhető sertéshús-beszállítókat, s a mi tenyésztőink, felvásárlóink és vágóhídjaink ismét hoppon és piac, vagyis kereset nélkül maradnak.
