Csaknem egy hatalmas rakás pénz „repült ki az ablakon”. Erre lehet következtetni abból, amit olvashatunk az újságokban, miszerint 2008 és 2015 között a Szerbiai Vasút, a Szerbia Útjai és a Korridorok közvállalat igazgatói, elsősorban a saját hanyagságuk, de talán hozzá nem értésük miatt is, nem kevesebb mint 18 millió eurót, vagyis mai árfolyam szerint több mint 2,2 milliárd dinárt tulajdonképpen kidobtak az ablakon.
Hogyan lehet ennyi pénzt úgy elherdálni, hogy nyoma se maradjon? A „recept” egyszerű: az említett három közvállalat nemzetközi hitelt vett fel, de évekig nem nyúlt a pénzhez, mivel tulajdonképpen részleteiben fogalmuk sem volt ahhoz, hogy az összege(ke)t mire fogják felhasználni. A hitelező külföldi bankok ugyanis csak akkor utaltak volna megfelelő mennyiségű pénzösszeget, ha a vasút, a közút és az autóút kezelője, mint beruházó, a nemzetközi mércék szerint elfogadható tervet nyújtott volna be. Mivel ezt nem tette meg, hatályba lépett a hitelszerződés ama záradéka, amely ilyen esetekre kötbér fizetését irányozza elő.
Sokakban felmerül a kérdés: miért kell ezt a bizonyos kötbért fizetni, amikor a hitelt igénylő hozzá se nyúlt a pénzhez? A válasz egyszerű: a hitelt jóváhagyó banknak – úgymond – parkoltatnia kell az összeget, hogy az igénylőnek bármikor a rendelkezésére álljon. Vagyis nem helyezheti ki, azaz nem adhatja másnak (kamatra!) hitelbe. És ez a „nyugalmi állapot” (is) pénzbe kerül, amit ezúttal is, mint mindig, a szerbiai adózó polgárok fizettek meg.
Más lapra tartozik, hogy miért kerülhetett erre sor. Elsősorban azért, mert a nagy közvállalatok élén nem mindig szakemberek, hanem legtöbb esetben pártkatonák állnak, akiknek ugyan van (ki tudja hogyan szerzett) megfelelő oklevelük, de a munkához és a közös vagyonhoz való hozzáállásuk kihívásokkal küzd. Az állami (tehát a népi) tulajdont nem érzik sajátjuknak, és úgy is viszonyulnak hozzá.
Egyébként az is jellemző, hogy amikor a közelmúltban kifogásként szóba került ez a téma, a három igazgató és az abban az időben regnáló illetékes miniszterek igen vehemensen mutogattak azokra, akik már nincsenek hatalmon. Folyton azt állították, hogy mindent megtettek az egyes projektumok beindításáért, de mélyen hallgattak arról, hogy az ő idejükben kellett volna felhasználni az inkriminált nemzetközi hiteleket, s ha az megtörtént volna, nem veszik el annyi pénz, amennyiből öt iskolát, vagy legalább kilenc napközis óvodát lehetett volna megépíteni.
Mindahányan a saját érdemeiket hangoztatták, meg sem várva, hogy valaki más, mérvadó ezt megtegye. Márpedig tudjuk, hogy mit tart a köznép az öndicséretről.
A mérvadó gazdasági szakemberek véleménye szerint ebben a kérdésben a kormány is ludas, hiszen egy rendezett államban már egymillió eurónak az elherdálása a szóban forgó módon szinte automatikusan maga után vonja az illető vállalatvezető, vagy akár az illetékes szakminiszter menesztését is.
Nálunk ez is másképp történik. Ha valami csoda folytán leváltanak egy, a hatalmi pártot erősítő igazgatót vagy kormánytagot, tanácsadóvá nevezik ki, és a fizetése sem csökken drasztikusan. Rosszabb esetben valahova „felfelé buktatják”.
Környezetünkben ugyanis amikor valakinek sikerül megszereznie egy, politikailag hathatósan támogatott tisztséget, máris zseninek képzeli magát.
Holott…
