Amikor megkezdődött a társadalmi és az állami vállalatok magánosítása, szinte ugyanabban az időben napirendre került a dolgozók munkaéveinek úgynevezett „összekapcsolása” is. Akiknek a privatizáció „eredményeként” már nem volt maradásuk egykori vállalatukban és megfelelő munkaévvel és -korral rendelkeztek, siettek beadni a nyugdíjaztatási kérelmüket. S akkoriban tört ki az első botrány. Kiderült ugyanis, hogy a cég vezetése évekig nem fizette a keresetek után járó egészségügyi, de főleg a nyugdíjbiztosítási járulékot, tehát az érintettek nem mehettek nyugdíjba.
Mivel igen nagyszámú emberről volt (és van) szó, a kormány kénytelen volt intézkedni, hiszen az így megkárosított dolgozók nem tehettek arról, hogy a munkaadójuk fittyet hányt a törvényekre. Ezért az ország vezetése úgy döntött, hogy újfent belenyúl a „közös kasszába” és lényegében az azóta már csődbe ment vagy átszervezés alatt álló, illetve felszámolt vállalatok helyett befizette a járulékot a rokkantsági- és nyugdíjbiztosítási alap kasszájába. Megtehette volna ugyan, hogy nem folyamodik ehhez a megoldáshoz, és elrendeli a szóban forgó alapnak, hogy ismerje el a ledolgozott, de járulékkal nem fedett éveket, de muszáj volt fenntartani legalább a látszatát a jogállamnak.
Azóta tízezres nagyságrendűre nőtt az így átvert dolgozóknak a száma, mivel nagyjából csak egyötödük jogosult nyugdíjra, a többiek kénytelenek lesznek jó néhány évig dolgozni, hogy elérjék a korhatárt.
A probléma égető mivoltát jelzi az is, hogy egy korábbi kormánydöntés értelmében csak 2015. december 31-ig volt lehetőség a munkaévek összekapcsolására a fent említett módon, de a minisztertanács kénytelen volt felülvizsgálni korábbi álláspontját, s a határidőt lényegében meghosszabbította erre az esztendőre is. Pedig a múltban már többször is előfordult hasonló akció, hiszen 1991 január 1-jétől 2003 december végéig összesen 66.163 vállalatból 274.000 ember további sorsát ezzel a módszerrel oldották meg. Ez több mint 20 milliárd dinárjába került az államkasszának.
A helyzet jelenlegi állása szerint 13.000 dolgozó érte el a nyugdíjkorhatárt, de csak akkor kaphatja meg az annyira várt végzést, ha az állam ismét mélyen a zsebébe nyúl és kifizeti azt, amit a munkaadók elmulasztottak, vagyis az esedékes évekre vonatkozó járulékot. Ez azonban nem ilyen egyszerű, mivel az érintett dolgozóknak is beleegyezésüket kell adniuk az ügy lebonyolításához.
Nos, ezen a ponton hatalmas meglepetés érte a minisztériumot, ugyanis mindössze kilencszázan egyeztek bele. A többiek azért nem hajlottak a „jó szóra”, mert abban az esetben el kell állniuk a munkaadójuk ellen indított pörtől, vagyis saját zsebükből lennének kötelesek fizetni az ügyvédeket. Mivel meglehetősen egyértelmű, hogy a bíróság a javukra fog dönteni, az alperes – ebben az esetben a munkaadó vállalat – köteles megtéríteni nekik a jogi képviselőiknek, azaz az ügyvédeknek kifizetett összeget.
Tekintettel arra, hogy ezek az ügyek már régóta húzódnak (s az ügyvédek sem szívbajosak, ha a tiszteletdíjukról van szó), több mint tizenkétezren jobbnak látják, ha a megkezdett úton jutnak el a végkifejlethez.
Hogy mikor? Azt csak a Jóisten tudja.
Az egész ügynek van még egy árnyoldala. A munkaévek összekapcsolása esetén az állam a legalacsonyabb fizetés után járó összeget fizeti be a rokkantsági és nyugdíjbiztosítási alapba, tekintet nélkül arra, hogy a gondok felmerülése előtt az érintett dolgozónak mekkora volt a havi járandósága. Ennek az lesz a következménye, hogy a nyugdíjat is ennek alapján számolják el, vagyis alaposan megkárosítják az embereket.
Annak ellenére, hogy a minisztérium igencsak derűlátó az imigyen kifizetett és kifizetendő összeg megtérülését illetően, egyáltalán nem biztos, hogy hozzájut a pénzéhez. A tönkrement vállalatok esetében ugyanis a pénzüket követelők listájának élén áll az állam, tehát a csődtömegből elsőként igényelhet. Ha a vállalatok vezetői idejében elprédálták az általuk vezetett cég minden vagyonát, akkor nemcsak a több hitelező, de a központi költségvetés is törölheti szemét-száját, üres marad a marka.
Ha pedig sikerül kivonnia saját jogán az összeget, ezzel csökkenti azt a masszát, amiből a többi követelésnek eleget lehetne tenni. Mint mindig, ez esetben is az elmaradt bérükre váró munkások a sor legvégére szorulnak.
A tönkrement vállalatok vezetőinek pedig a haja szála sem görbül meg. Ők nyugodtan mondhatják, hogy „utánam a vízözön”.
