A potenciális vendégmunkások és a gazdasági bevándorlók számára egy ország népszerűségét elsősorban az határozza meg, hogy mennyit kereshetnek, s abból a pénzből milyen életet biztosíthatnak maguknak és családjuknak. Azt már szinte mindenki tudja, hogy ezért szeretne (majdnem) mindenki Németországban kikötni, hiszen – a mi bér- és árviszonyaink szerint – ott van az igazi Kánaán. A kereseti lehetőség ugyanis nagyjából ötszöröse a Szerbiában megvalósíthatónak, a létfenntartási költségek pedig, kivéve az úgynevezett rezsiköltségeket, a mi szintünkön mozognak.
Érthető tehát, hogy az utóbbi fél évben Szerbián keresztül vándorolt ázsiaiak és afrikaiak közül alig néhányan kértek nálunk menekültstátuszt. Mi több, egy szíriai nem röstellte bevallani, hogy otthon jobban éltek, mint mi itthon.
Költői kérdés, mivel a választ mindenki tudja, de fel kell tenni: hol tart a mi életszínvonalunk az egykori Jugoszlávia tagköztársaságainak viszonylatában? Egyetlen mondattal úgy lehetne meghatározni, hogy mindenkinek csak a hátát látjuk.
Tavaly ugyanis Szlovéniában 1004, Horvátországban 747, Montenegróban 482, Bosznia- Hercegovinában 422, Macedóniában 365, Szerbiában pedig 361 euró volt az átlagbér.
Ha az egy évvel korábbi adatokat elemezzük, kiderül, hogy 2014-ben még rosszabb volt a helyzet, mivel nálunk egy esztendő alatt 34,77 euró volt a növekedés, míg Szlovéniában alig 1,49, Horvátországban pedig 5,44.
Amikor a politikusaink ezt az adatot fennen hangoztatják, egyértelmű, hogy csak féligazságot hirdetnek, hiszen a legmélyebb pontról való feljebb törés még nem jelent sikert. Különösen akkor nem, ha tudjuk, hogy ez a növekedés nem a gazdaságban történt. Pontosabban a reálisnál nagyobb átlagfizetés kialakulása nem a reálszféra hatása, hanem az állami munkában levők keresetének az átlagon felüli alakulása. Pedig a sikeres európai országokban a gazdaságban kifizetett bérek befolyásolják döntően az átlagot.
Persze, alapvető tévedés lenne azt gondolni, hogy Németországban, Norvégiában, Finnországban, Svédországban vagy éppen Luxembourgban az állami alkalmazottak éhbérért dolgoznak. Őket a munkaadó állam elsősorban azért fizeti meg, olykor talán a megérdemeltnél is jobban, hogy ne vagy csak nehezen lehessen korrumpálni őket. Míg nálunk 100–500 euróval sok mindent el lehet érni, a felsorolt államokban egy ilyen nagyságú megvesztegetési összeget az érintettek indignálódva utasítanak vissza.
Viszont azt is szem előtt kell tartani, hogy a szervezett országokban a csinovnyikok aránya a foglalkoztatottak között nagyságrendekkel kisebb, mint nálunk. Arról nem is szólva, hogy a pártalapú foglalkoztatás, legalábbis a középvezetői szintig, alig ismert fogalom.
Ha kissé előretekintünk, s elhisszük a kormány „szilárd elhatározását”, miszerint radikálison csökkenteni fogja a költségvetésből élők számát, vagy belátható időn belül legalább harmincezer embernek felmond, a szerbiai átlagkeresetek minden bizonnyal vissza fognak zuhanni a korábbi szintre vagy az alá. Ez a következtetés abból ered, hogy – mint fentebb említettük – az átlagot tulajdonképpen a gazdaságon kívüli tevékenységben megvalósított bérek növelik.
Mindenképpen biztató lenne, ha a jövőben, a szóban forgó elbocsátások ellenére is, növekedést tapasztalhatnánk, mert ez azt jelenteni, hogy erősödik a gazdaság, és a munkaadók képesek és hajlandók emelni az órabért.
Egyelőre azonban csupán ennyire telik.
