Nem ritka eset, hogy ha egy ország külföldi hitel felvétele nélkül pénzhez akar jutni, államkötvényeket nyomtat és dob a piacra. Ennek ugyan vannak meglehetősen szigorú nemzetközi szabályai, de nem lehetetlen azoknak eleget tenni, s ezzel általában, remélhetően rövid idő alatt, átmenetileg megoldani a pénzügyi problémák egy részét. Persze ez csak akkor lehet hatásos, ha az értékpapírok éves hozama nagyobb, mint bármelyik valuta banki lekötése.
Az utóbbi években a (korábban) a márka, (újabban) az euró, vagy éppen a svájci frank után járó kamat szinte elenyésző. Az állampapírok tehát „versenyképesek”, elsősorban a hazai piacon.
Minden bizonnyal a szerb kormány és a Szerbiai Nemzeti Bank is erre a kártyára játszott, amikor államkötvényeket dobott piacra. A remélt siker azonban egyre várat magára. Pedig még hat évvel ezelőtt is a bankok mindössze 1,5 százalék kamatot adtak a három évre lekötött euróbetétek után, aminek egyötödét, adó címén, be kellett fizetni a büdzsébe. Ezzel szemben az állampapírok napjainkban is 3,25 százalékos hozamot biztosítanak. Tehát nem kétséges, hogy – matematikailag – megéri az utóbbi megoldást választani.
Ennek ellenére a polgárok részéről igen gyér az érdeklődés. Eddig ugyanis mindössze 343-an szánta el magukat, hogy megtakarított pénzüket államkötvényekbe fektetik. Ez annál is inkább igen kevésnek számít, ha szem előtt tartjuk, hogy a dinár-kötvények értéke mindössze 22 millió dinár, a banki megtakarítások összege pedig meghaladja a 45 milliárd dinárt.
Semmivel sem jobb a helyzet az euróban megvehető kötvényeket illetően. Szerbia lakossága ugyanis 8,6 milliárd európai valutát tart takarékban, állampapírokban pedig alig 19 millió euró a megtakarítás.
Mérvadó szakemberek egyelőre nem tudnak elfogadható, tehát észszerű magyarázatot adni erre a jelenségre. Többségük azzal érvel, hogy az állam nem fektet kellő hangsúlyt a kötvények népszerűsítésére, tehát sok olyan személy, akinek van úgymond felesleges pénze, nem is tudja, hogy a klasszikus banki lekötés mellett más lehetőség is van.
A másik magyarázat – amely elfogadhatóbb –, hogy kis összeget nem érdemes erre a célra használni, hiszen a kamat elenyésző. Aki valóban „kaszálni” szeretne, legalább 20.000 euróval kell rendelkeznie, vagyis minél nagyobb az összeg, annál több kamatra számíthat. Az is előny, hogy az állampapírok után járó kamatból nem kell adót fizetni.
A pénzügyi szakértők (és a szociálpszichológusok) azonban szem elől tévesztenek, vagy szándékosan mellőznek egy körülményt. Nevezetesen azt, hogy azok a polgárok, akiknek sikerült nagyobb anyagi-pénzügyi megrázkódtatás nélkül túlélniük a kilencvenes éveket, és azóta gyarapították megtakarításukat, még nagyon jól emlékeznek arra az időszakra, amikor az állam vezetése, élén a ma is jelentős tisztségben levőkkel, valósággal kirabolták a polgárokat. Ész nélkül nyomták az értéktelen dinárt, s az emberek kénytelenek voltak eladni aprócska márkájukat, hogy meg tudjanak élni. Nos, ezek az állampolgárok igen nehezen szánják rá magukat arra, hogy kevéske megtakarításukat ismét az államra bízzák. Legyen a kamat 3, vagy éppen 10 százalékos.
Velük ellentétben a fiatalok, akik nem rendelkeznek a 20–25 évvel ezelőtti tapasztalattal, nem igazán vannak olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhetnék maguknak az államkötvények vásárlását. Jelentős részüknek ugyanis nemhogy felesleges pénze, de állása sincs. Vagy akinek van, az messze az országhatáron túl él. Az ő mellük nem dagadozik a hazafiasság túláradó örömétől és büszkeségétől. Tehát nem kockáztatnak. Persze sokuknak a szülők is meséltek a Nagy-Szerbia létrehozásáról szóló álmok anyagi vetületéről.
Nem kétséges, mindez az előítéletekben gyökerezik, de hát a keserű tapasztalat igen nagy úr, és lépten-nyomon óva inti az embert.
Csoda-e hát, hogy nem kel(l) az állampapír?
