Ma már az érintett polgárokon kívül szinte alig emlékszik valaki arra az időszakra, amikor – úgyszólván – zsongott az ország a régi devizabetétek sorsa miatt. A kilencvenes évek első felében ugyanis igen sok márkát „ellövöldöztek” a vesztes frontokon, de legalább ugyanannyit az akkori rezsim csúcsán levők kimentettek olyan országokba, amelyekben a mai napig sem képesek a nyomára jutni. Akkoriban, pontosabban a diktatúra bukása után, ma már a politikai színtérről letűnt Mlađan Dinkić ötmillárd dollárról beszélt, s a politikai félfordulat kezdetén a tévé nyilvánossága előtt azt bizonygatta, hogy ezt az óriási összeget vissza lehet szerezni. Minden bizonnyal ez volt az egyik oka annak, hogy az újonnan megalakult kormányban pénzügyi, majd gazdasági miniszteri tárcát kapott, de a bársonyszék birtokba vétele után egyre ritkábban, s még kevésbé meggyőzően beszélt a témáról.
Akkoriban az emberek százezrei „siratták” a leginkább külföldön, kemény munkával és nem kis nélkülözéssel összekuporgatott márkájukat. Legnagyobb részük a képernyőről sugárzott biztatások ellenére lényegében lemondott arról, hogy valaha is viszontlátja a pénzét.
Az új hatalmiaknak azonban égetően szükségük volt a lakosság bizalmának fokozatos visszaszerzésére, s ezért több mint huszonegy évvel ezelőtt törvényt alkottak a régi devizabetétesek fokozatos kártalanítására.
Kezdetben évente csak négyszáz márkát lehetett felvenni, s akkor még ez is valóságos csodának számított, hiszen a sorra elvesztett háborúk nemcsak a gazdaságot küldték padlóra, hanem nyakunkba varrták a nemzetközi közösség súlyos büntetőintézkedéseit is. Ez talán még a háborúnál is nagyobb kárt okozott a folyamatosan zsugorodó országnak.
A törvény azonban hatályba lépett, és nem kevés ember legnagyobb csodálkozására, alkalmazni is kezdték. Majd újabb gondok és témák kerültek napirendre, s szép lassan feledésbe merült a devizabetét ügye.
Ez annál is inkább érthető, mert már akkor az ország vezetése húsz évben szabta meg az érintettek végső kármentesítését.
Egy hónap múlva, pontosabban május 31-én azonban lejár minden határidő, vagyis addig mindenkinek meg kell kapnia, ami neki járt. A mi körülményeink között csodálatra méltó eredménynek számít, hogy – minden jel szerint – erre sor kerül.
A történethez tartozik azonban az is, hogy már annak idején az azóta 1:2 arányban „eurósított“ (és ellopott) márkát közadóssággá változtatták, és ellenértékeként kötvényeket kaptak az érintettek. A magánosítás folyamán ezeket a kötvényeket fel lehetett használni a Privatizációs ügynökség által eladásra meghirdetett vállalatok megvásárlására, vagy a belgrádi értéktőzsdén akár áruba is bocsáthatta, aki akarta. Igaz, tizenhárom évvel ezelőtt a névértéknek mindössze a 28 százalékát kínálták, de sokan úgy vélték, hogy még mindig jobb, mintha elveszítenék a teljes összeget. Az érintettek többsége azonban egyszerűen nem volt hajlandó ilyen módon elherdálni a sok éven keresztül megtakarított pénzecskéjét, s inkább vállalta a teljes veszteséget, mintsem utólag visszasírja a saját balfogását. És nekik lett igazuk! Ugyanis záros határidőn belül kamatostul megkapták/megkapják jogos tulajdonukat.
Bármilyen keservesen is, de véget ért egy országra nézve szégyenteljes mese. Pedig volna még ok arra, hogy foglalkozzanak vele.
Az elmúlt húsz évben ugyanis senki emberfia nem vetette fel a felelősség kérdését. Elsősorban azt, hogy név szerint ki döntött azoknak a pénzeknek a polgároktól történő elrablásáról, és hogyan, kinek a jóváhagyásával menekítettek ki százmilliókat az országból. Pedig akiknek tudniuk kellett minderről, nagyobb részben közöttünk, felettünk vannak.
Persze naivság volna azt hinni, hogy a bűnüldöző szervek bármit is tehettek volna, vagy tehetnének napjainkban az ügy kapcsán, hiszen erre legfelsőbb szintről kellene utasításnak érkeznie. Arra azonban hiába várunk.
