Talán az egész világon nincs olyan ország, ahol ne volna jelen a feketézés. Elsősorban a kereskedelemben tapasztalható ügyeskedés, tehát nem balkáni jelenség. Mi több, még a Szerbiánál nagyságrendekkel fejlettebb társadalmak sem mentesek ettől. Legtöbb helyen azonban sikerrel igyekeznek háttérbe szorítani a seftelést. Elsősorban azzal, hogy a „hivatalos” boltokban és áruházakban a kispénzű polgárok számára is elfogadható áron kínálják a portékát. Ilyen körülmények között az embert kevésbé vonzza a piacon található, nem ritkán kétes eredetű és minőségű ruhanemű, élelmiszer. Ez azonban nem minden, hiszen – igaz, sok évvel ezelőtt – Németországban (akkor még az NSZK-ban) is láttunk ponyváról árusítókat. De nekik is volt valamilyen engedélyük, hiszen a felügyelőség drákói büntetéseket szabott ki a feketézőkre.
Ahogyan lenni szokott, Szerbiában merőben más a helyzet. Nálunk viszonylag szabadon lehet adni-venni a kínai tornacipőt és farmert (rossz, de „ócó” – mondja a vágott szemű), a török alsóneműt, a magyar kolbászt, az – állítólag – osztrák vagy német sajtot, a svájci csokit…
Az ember el sem hinné, hogy az ilyen „apróságokkal” mekkora forgalmat lehet lebonyolítani. Hozzáértők szerint Szerbiában az engedély nélküli kereskedelemmel foglalkozók évente legalább tízmilliárd eurót forgatnak meg. Ez óriási összeg, nagyjából megfelel az ország egész éves költségvetésének.
Az ország vezetésének lényegében nem maga a fekete- és a szürkegazdaság létezése okoz gondot, hanem az, hogy ezek az ügyeskedők nem fizetnek adót, ennélfogva az árujukat olcsóbban adhatják, mint a legálisan kereskedők, tehát igen komoly konkurenciát képeznek.
Felmerül a kérdés: mit lehet tenni a hivatalos folyamatokat megkerülő tevékenységet űzők ellen? Nos, egyes szakemberek a felügyelőségek munkájának fokozásában és a drasztikus büntetések kirovásában látják a megoldást, mások szerint azonban ez semmiképp nem fog eredményhez vezetni. Mindaddig virágozni fog a feketézés, amíg lehetőség lesz a nagy mennyiségek becsempészésére. Szerintük el kellene jutni a probléma gyökeréig, vagyis az illegális behozatal elfogadható keretek közé szorításáig. Szerintük mindenképpen szükséges a csatornák „eldugaszolása”, s akkor viszonylag gyorsan eltűnne a piacról a seftelt tornacipő, farmer, élelmiszer…
Nem kellene azonban szem elől téveszteni, hogy az olcsóbb közszükségleti cikkek a csökkenő életszínvonal miatt népszerűek. Ha ugyanis a piacon ötszáz dinárért meg lehet venni a magyar kolbászt, nem szívesen fizet senki sem hétszáz dinárt a hivatalosan működő hentesüzletben vagy áruházban. A minőségről pedig kár vitát nyitni, hiszen mindkét esetben jobb, ha az ember nem tudja, miből készül.
Országos viszonylatban ennél sokkal nagyobb gondot jelent, hogy a feketepiac konkurenciája csökkenti a legális termelők versenyképességét, s mivel ily módon kevesebb adót fizetnek, az állam kitalál mindenféle járulékot, hogy pénzhez jusson.
Lehet, hogy nem a terhek növelésében kellene keresni a kiutat, hanem tisztességes megélhetést szavatolni az embereknek, a boltokban jó minőségű árut kínálni elfogadható áron, s akkor minden külső (erőszakos) beavatkozás nélkül megszűnne a feketepiac.
Ehhez azonban elsősorban az államvezetés komoly, megfontolt szándékára van szükség.
