Talán még sokan emlékeznek arra az időszakra, amikor a hatalmi párt tisztségviselői kígyót-békát kiáltottak az akkori tartományi vezetőségre, mert nem reagált megfelelően a Vajdasági Fejlesztési Bank által odaítélt, később behajthatatlannak bizonyuló hitelekre. Ez az ellenséges magatartás főleg a választási kampányban ismétlődött meg. A SZHP tartományi „vezérei” nem átallották tolvajnak, rablónak, s még ki tudja minek nevezni a kormányfőt, illetve a tartományi kormányt. A cél a kezdetek óta egyértelmű volt: minél jobban bemocskolni a demokratákat, lejáratni azok, kétségkívül népszerű elnökét, hogy a választásokon (ahogyan az meg is történt) minél könnyebb győzelmet arathassanak és átvegyék a teljhatalmat Szerbia egyetlen, megmaradt tartományában.
Arról azonban igen mélyen hallgattak, hogy lényegében mi történt a Srpska Banka nevű, állami pénzintézet körül.
Pedig talán jobban tették volna, ha a saját portájuk előtt sepernének, hiszen a „kukacoskodó” újságírók kiderítették, hogy az említett bank a csőd szélén áll. A kihelyezett hitelei elsősorban a kormánykörökhöz közeli nábobokhoz kerültek, többségüknek azonban esze ágában sem volt törleszteni a részleteket.
Látszólag nem nagy összegekről volt szó, de a pénz útjai mégis nagyjából csak néhány helyre vezettek. A hiteligénylők között ugyanis hirtelenjében feltűntek olyan cégek, amelyekről azelőtt senki sem hallott. Sőt, bizonyos utánajárások azt is kiderítették, hogy a kérelem benyújtása előtti hetekben/hónapokban alapították.
A pénzvilág jogi kérdéseiben kevésbé járatosak joggal tehetik fel a kérdést: mi szükség volt ezekre a trükközésekre? A válasz pofonegyszerű: a bank alapszabálya szerint egy bizonyos összegig a pénzintézet vezetése nem köteles kérni az igazgatóbizottság (felügyelőbizottság) jóváhagyását, hanem saját hatáskörben annak adták a „kreditet”, akinek akarták. Ezzel egy időre mentesültek az esetleges ellenőrzéstől. A szög azonban akkor bújt ki a zsákból, amikor kiderült, hogy a banknak súlyos veszteségei vannak, mivel a hitelek használói fittyet hánynak minden felszólításra.
„Nemzeti” bankról lévén szó, a kormány hazafias érzelmei nem engedhették meg, hogy a felszámolás sorsára jusson. Mint már annyiszor, ezúttal is mélyen belenyúltak a „közösbe”, vagyis a költségvetésbe és – minden jogi előírást mereven betartva – mentőövet dobtak a banknak.
Nem kevesebb mint száznegyvenmillió euró úszott el ilyen módon az államkasszából, s azóta sem derült ki, hogy melyik minisztérium volt kénytelen „tejelni”.
Mire lehetett volna fordítani ennyi pénzt? Például meg lehetett volna belőle építeni a fővárosban másfél klinikai központot, vagy komoly anyagi szerepet vállalni az annyira (és oly régen) dédelgetett nemzeti stadion építésében.
Történt mindez két évvel ezelőtt. Azóta is az ellenzéki lapok (természetesen!) minden alkalmat megragadtak, hogy őszinte és nyílt szóra bírják a pénzügyminisztert, aki egy alkalommal, a folyton provokáló kérdések nyomása alatt, elszólta magát, s kibökte, hogy ez a téma a kormány döntése értelmében „bizalmas” jelzést kapott. Tehát nem beszélhet róla.
Hallgatnia kell arról a hatalmas összegről, amelyet az adófizető polgárok zsebét terheli! És arról is, hogy a szóban forgó hiteleket felvevő nábobok az összegnek csupán a három százalékát törlesztették.
Egy igazán demokratikus és jogilag rendezett országban az állam vezetése a választóknak köteles minden olyan centről számot adni, ami az adókból származik. Ha nem teszi, a legközelebbi választások alkalmával számolnia kell népszerűségének megtépázásával, vagyis a bukással.
Nálunk ez merőben másképpen van. Itt a Nagy Titok elrejtése, tagadása, vagy éppen elmismásolása is erénynek számít. Legalábbis ezt tanúsítja a napokban lezajlott választások eredménye.
