Sok évvel ezelőtt, még a titói időszakban, az az 5+2 éves vicc járta (öt évet kap, aki meséli, kettőt, aki hallgatja), hogy a Holdra jutást illetően Jugoszlávia mindenkit meg fog előzni, mivel olyan ütemben kéri (és kapja) a külföldi hiteleket, hogy azok előbb-utóbb „legyűrik” a két égitest közötti 384.402 kilométeres távolságot, és az adósság – a kamatokkal együtt – felér a Holdig.
Egyes adatok szerint az ország szétverését megelőző esztendőben a hat tagköztársaság együttvéve nagyjából 24 milliárd dollárral tartozott a világ minden táján működő bankoknak, és számos országnak. A jelenlegi árfolyam szerint az említett összeg nem egészen 22 milliárd eurót tesz ki.
Azóta sok minden történt. Tudjuk, hiszen részesei, pontosabban szenvedő alanyai voltunk a gazdaság padlóra kerülésének, az életszínvonal zuhanásának, a szinte hihetetlen méretű pénzromlásnak…, vagyis óriási változások voltak.
Az akkori és a jelenlegi időszakot összevetve azonban egy dolog nem változott. A ma már jóval kisebb ország adósságállománya.
Nyolc évvel ezelőtt Szerbia közadóssága 8,78 milliárd euró volt, ami nagyjából megfelelt a Jugoszláviától „örökölt” adósságállománynak, s ez évi 117 millió euró kamatot vont maga után. 2015 végén már 24,8 milliárd euró terhelte a gazdaságot és az úgynevezett felépítményt, a kamat pedig kerek egymilliárdra ugrott.
A hozzávetőleg teljes képnek a bemutatása érdekében vissza kell menni a miloševići diktatúra megdöntéséig, vagyis a 2000. október 5-ei politikai félfordulatig. Ekkor alakított ugyanis kormányt az életét három év múlva tragikus körülmények között elveszítő Zoran Đinđić. Ő 14,16 milliárd euró adósságot „örökölt”, s az ellene elkövetett merényletig, vagyis az örökébe lépett Živković-kabinet, 2003-ig 11,02 milliárdra lefaragta. Ezt a pozitív gyakorlatot követte a 2004-ben miniszterelnöknek választott Vojislav Koštunica, aki négyéves megbízatási ideje alatt újabb 2,24 milliárd eurót törlesztett.
A komolyabb bajok lényegében 2008-ban, tehát Mirko Cvetković idejében kezdődtek. A gazdaságról sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy eredményesen működőképes. A szociális békét viszont valami módon biztosítani kellett, ezért az ősz kormányfő négy év alatt 6,62 milliárd euróval növelte az adósságot. A bársonyszékben őt követő Ivica Dačić újabb 4,6 milliárdot vette fel, végül pedig az önmagát folyamatosan Szerbia megmentőjének tekintő Aleksandar Vučić 4,7 milliárddal adósította el az országot (és a népet). Ez pedig a nemzeti össztermék értékének a háromnegyed része. Ilyen körülmények között Szerbia belépett az eladósodott országok sorába, és ez azt jelenti, hogy ha újabb adósságot szándékozik a nyakába venni, azt már csak a nemzetközi pénzpiac mércéi szerint szokatlanul nagy kamatok vállalása árán teheti meg.
A gondokat az is tetézi, hogy az ország külső adóssága csaknem 15 milliárd dollár, ami vészesen megközelíti a GDP (nemzeti össztermék) értékének a felét. Ha szem előtt tartjuk ezt az összeget, könnyen kiszámíthatjuk, hogy a több mint 9 milliárd euró úgynevezett belső adósságot jelent.
Nagy kérdés, hogy mindezt ki fogja nagyobb megrázkódatás nélkül visszafizetni? Hatalmas gazdasági „ugrásra” lenne szükség. Legalább akkorára, amekkorát a volt/leendő kormányfő a populista megnyilatkozásaiban ígér. Márpedig ilyesmire belátható időn belül nem számíthatunk. Az idén ugyanis legfeljebb 1,8 százalékkal gyarapodhat a gazdaság, viszont csak a kamatok „megeszik” a GDP 3 százalékát.
Annak ellenére, hogy az illetékesek indignálódva utasítják vissza még a feltételezést is, hogy újabb megszorítások lehetnek, a közgazdasághoz némileg konyítók csak a fejüket csóválják. Az uralkodó párthoz hű szakemberek sem igyekeznek reálisan nyilatkozni, pedig ők tudják legjobban, hogy a hegyén-hátán álló adósságtömeget egyszer mindenképpen vissza kell fizetni.
Mikor? Ki fogja ezt megtenni? Milyen áron? Nos, azt jelenleg senki sem tudja.
