Ima a bizalomért

Az asszony gondolkodás nélkül húzta elő pénztárcáját kézitáskájából. Nem sokkal korábban járt a bankban, hogy az ünnepnapok ideje alatt készpénz is legyen a házban. A férfi felé nyújtotta a bankót. Az hátrahőkölt, tágra nyitotta szemeit és képtelen volt bármit is szólni. Görnyedt háttal magasodott az asszony fölé, viseltes ruházata szürke árnyként kísértett a napfénnyel átitatott helyiségben. Mikor ismét szavakra talált, hebegve szabadkozott, hogy neki nincsen szüksége ennyi pénzre, csak egy buszjegyet szeretne vásárolni, hogy eljusson oda, ahol már nagyon várnak rá. Az asszony megnyugtatta, „vegye csak el a pénzt és vásároljon ajándékot annak, aki mindenki közül a legjobban várja haza”.

Az asszony fejében egy pillanatra sem fordult meg, hogy talán nem kellett volna kiüríteni pénztárcáját. Van ereje dolgozni, soha nem menekült a munka elől, munkahelye, rendszeres fizetése van, és arra tanították, hogy segítsen a bajbajutottakon.

Néhány hét elteltével az asszony összefutott egyik ismerősével. A nő egy férfiről mesélt, aki kétségbeesetten kért tőle pénzt, hogy hazautazzon szeretteihez. Igaz, máshol várta a család, mint a „szürke árnyat”, de kinézetének és ruházatának leírását követően az asszonynak kétsége sem fért hozzá, hogy ugyanarról a személyről van szó. Hogy mit érzett a felismerés pillanatában, csak ő tudhatja, az viszont meg sem fordult a fejében, hogy a jövőben hátat fordítson azoknak, akik segítségért fordulnak hozzá, vagy akikről úgy véli, támaszra szorulnak. Mert nagyon is jól emlékezett még azokra az időkre és az okító szavakra, amelyekről könnyű megfeledkezni ezekben az időkben, amikor egyre kevesebben okítanak bárkit is bármire.

Azt mondják, korunk emberéből kiveszett az empátia, az együttérzés és a segítőkészség. Nem látjuk a másik keservét és az esetek többségében akkor is vakon, némám, süketen távozunk, ha arcunkba ordít a kín. Talán mégis pontosabb a megállapítás, hogy a bizalom kallódott el valahol. Mert a különböző gyűjtési akciók, bajbajutottak megsegítésére szervezett megmozdulások megcáfolják az állítást, hogy képtelenek vagyunk könyörületesek lenni. Csak hát miután annyiszor visszaéltek már bizalmunkkal – pedig már Móricz Zsigmondtól is olvashattuk, hogy „az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja” –, legyen az szándékos, vagy hanyagságból, esetleg nemtörődömségből elkövetett visszaélés, óvatosabbak lettünk. Semmi szükség megkövezni sem korunk emberét, sem a szerbiai társadalmat, vagy a vajdasági magyarságot, hiszen elégszer bizonyította már, helyén van még a szíve. De az esze is. A legtöbben elővigyázatosabbak lettek, ami nem megdöbbentő, tekintettel arra, hogy nem csak a „szürke árny” az, aki visszaélt már az egyik legnagyobb, legnehezebben megszerezhető és legegyszerűbben elveszíthető értékkel.

Az utóbbi néhány év legismertebb gyűjtési akcióját – nemcsak Szerbiában, hanem a régióban is – a hatéves, szívátültetésre váró Tijana Ognjanović megsegítésére szervezték. Rövid idő alatt 2,6 millió eurót sikerült összegyűjteni, ami elég is lett volna, ám a kislány nem élte meg a műtét napját. Az összegyűjtött támogatás egy részét a szülők már átutalták az egyesült államokbeli kórháznak, a kislány halálát követően pedig ígéretet tettek, hogy a fennmaradó összeget szintén beteg gyermekek gyógykezelésére utalják át. Ezt azonban több mint egy évig nem tették meg. A szülők csak azt követően adták a pénzt más, beteg gyerekeknek, hogy a sajtó elkezdett cikkezni az ügyről, az ügyészség pedig visszaélés miatt eljárást indított a házaspár ellen.

Katarina Rebrača valamikori manöken 2006-ban jótékonysági szervezetet alapított, amely a mellrák elleni küzdelmet tűzte zászlajára. Számtalan pénzgyűjtési akciót, adományozó vacsorát, rendezvényt szervezett. 2008-ban nyomozás indult ellene, és kiderült, hogy a „szépség” a jóhiszemű polgárok adományából személyes, átlagosnak nem nevezhető kiadásait fedezte. Az ellene folytatott bírósági eljárás továbbra sem zárult le, az ügyészség 37 millió dinár jogtalan felhasználásával vádolja.

A kraljevói esetről sem szabad megfeledkezni. A valamikori polgármester és a városvezetés képviselői közül egyesek az ügyészség gyanúja szerint legalább egymillió eurót tulajdonítottak el abból a pénzből, amit a 2010 novemberében történt földrengést követően utalt át a szerb kormány a helyi önkormányzat számlájára.

Mindezen visszaélések vagy feltételezett visszaélések – a közösségi oldalakon keringő kamu gyűjtésekről pedig már szinte felesleges bárkinek szót ejteni – ismeretében nem meglepő, ha az emberek pontosan szeretnék tudni, hová is kerül a pénzük. Elvégre ahogyan azt Niall Ferguson brit történész is megállapította: a pénz nem puszta fém, abba bizalmat véstek. Ennek megfelelően az emberek többsége tudni akarja, hogy mi lesz a pénzzel, amelyet a bajbajutottak megsegítésére szánt. Sokkal kevesebb fenntartás nélkül nyúlnak tárcájukba akkor, ha valaki olyanon kell segíteniük, akit ismernek, vagy aki ugyanazon a településen él, ahol ők, és akiről ők maguk is tudják, hogy valóban különleges gyógykezelésre szorul, vagy valamilyen tragédia következtében újjá kell építenie házát. Az is táplálja a bizalmat, ha a támogatást jól ismert, tekintélyes, esetleg világszerte ismert szervezet gyűjti, majd osztja szét. Mert való igaz, hogy „ a bizalom oda repít, ahová csak akarod”, de a „szürke árnyakhoz” hasonlóak miatt egyesek inkább értenek egyet a megállapítással, hogy „a bizalom jó dolog, az ellenőrzés viszont még jobb”.