Nemrégen Szerbia Alkotmánybírósága újabb döntéssel növelte saját „dicsőségét”. Több érintett személy ugyanis normakontrollt kér azzal a kormányrendelettel kapcsolatban, amely kimondja, hogy a visszaszármaztatott ingatlanok esetében az új(bóli) tulajdonosok kötelesek kiegyenlíteni a létesítményt terhelő különféle adósságokat. Értve ez alatt az épületet használók által elfogyasztott elektromos energia, víz stb. árát.
Tudjuk, hogy közvetlenül a második világháború után végrehajtott államosítás során rengeteg ház, üzem, üzlethelyiség az állam tulajdonába került, s legnagyobb részüket az illetékes minisztérium vagy a kormány által megalakított különféle igazgatóságok és ügynökségek bérbe adták. A bérlők éveken keresztül fizették a számlákat, amikor azonban (elsősorban az EU nyomására) az ország vezetése kénytelen volt megkezdeni a visszaszármaztatást, a létesítmények használóinak nem kis része felhagyott a korábbi, törvénykövető magatartásával, vagyis egyáltalán, esetleg csak részben egyenlítette ki a számláit. Okkal hihető, hogy tették ezt azért, mert tisztában voltak azzal, hogy előbb-utóbb kénytelenek lesznek megválni a bérleménytől, hiszen azokat az állam köteles lesz visszaadni jogos tulajdonosaiknak, vagy azok leszármazottainak. Ily módon hatalmas adósság halmozódott fel. Mivel az állam, illetve a közvállalatok semmiképpen sem hajlandók lemondani a nekik járó pénzről, még annak idején a Dačić-kormány rendeletet hozott, amelynek értelmében a volt és egyben leendő tulajdonosok kötelesek kifizetni a hátrahagyott adósságot.
Érthető, hogy akik több évtizedes harc után, visszakapták az őseiktől elvett vagyont, erősen kifogásolták ennek a kormányrendeletnek a jogszerűségét. Ezért kezdeményezték az Alkotmánybíróságnál a szóban forgó dokumentum alkotmányosságának megvizsgálását, az Alkotmánybíróság azonban a közelmúltban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kezdeményezés alaptalan(?!). Ebből eredően a tulajdonosok a visszakapott ingatlant terhelő adósságokat is „megörökölték”.
Persze ők is megtehetik, hogy elengedik a fülük mellett az érintett közvállalatok felszólításait és nem fizetnek. Ezzel azonban bűncselekményt követnek el, tehát számolniuk kell a jogi következményekkel.
Nem kétséges, hogy az állam részéről jogos az „adós, fizess!” hozzáállás. Csupán az vet árnyékot erre a követelőzésre, hogy vajon mint csinált igen hosszú évekig az áramelosztó, vagy a vizet, fűtést szolgáltató közvállalat? Miért nem igyekezett idejében behajtani a saját pénzét? Vajon kinek a befolyása érvényesült, amikor a szolgáltatók szemet hunytak az adósság felett?
Talán azt is érdekes volna elemezni, hogy kik és milyen feltételek mellett használták az inkriminált objektumokat, s lényegében ki a felelős az előállt helyzetért? Az ugyanis bizonyosnak látszik, hogy nem az újdonsült (és egykor alaposan megkárosított) tulajdonosok.
Lényegbevágó tény, hogy nem kis pénzről van szó. És a közvállalatok részéről sem pillanatnyi figyelmetlenség állapítható meg. Egy belgrádi polgár ugyanis visszakapta a valamikor a szülei tulajdonát képező 24 négyzetméteres üzlethelyiséget és a hozzá tartozó 12 négyzetméteres pincét, de a vele járó 2,2 millió(!) dináros adósságot is.
Vajon mi történne abban az esetben, ha az illetőnek a szivarzsebben éppen nem lenne csaknem 18 ezer eurója – vagyis egy kétszobás lakás ára –, hogy kifizesse a mások által felhalmozott adósságot? A pénzüket követelők elárvereznék a szóban forgó ingatlant? S akadna olyan eszement árverező, aki egy lepusztult üzlethelyiség és még annál is rosszabb állapotban levő pince négyzetméteréért leszurkolná az 500 eurót? Ugyan, kérem!
Ennek a Dačić-féle manővernek csupán az lehet a pszichológiai alapja, hogy az ember, ha valaminek a tulajdonába jut(hat), pláne amikor ősei örökségéről van szó, szinte bármit képes megadni. A jogalkotó, ez esetben az egykori kormány pedig kimondatlanul is az örökösök tudomására hozta, az Alkotmánybíróság pedig teljes mellszélességgel kiállt amellett, hogy:
Ajándék lónak fizesd meg az árát!
