Elsősorban az ország politikai vezetőinek körében folyamatosan nő a látszólagos, belpolitikai célokat szolgáló optimizmus, hogy immáron karnyújtásnyira van tőlünk az Európai Unió, ahol esetleg tárt karokkal várnak bennünket. Ugyanakkor igen diszkréten elhallgatnak egy csomó tennivalót és gondot, amelyek Horvátország makrancoskodásán kívül is komoly akadályokat gördítenek a Brüsszelbe vezető úton.
Koszovó függetlenségének elismerése, amelyről az illetékes uniósok egyre nyíltabban beszélnek, csupán technikai kérdés lesz, hiszen az egyetlen tollvonással (és a béka lenyelésével) megoldható.
Ezzel szemben a háromtucatnyi fejezet között van a huszadik, s ez igen komoly próbatételt jelent majd Belgrád számára. Logikus ugyanis, hogy az európai népek nagy családja nem szívesen látna egy toprongyos, mindenféle „hozomány” nélkül érkező szegény embert a küszöbön belül. Ha ugyanis pillanatnyilag se pénze, se posztója, rendelkezzék legalább komoly elképzeléssel arra vonatkozóan, hogyan is szándékozik kimászni a jelenlegi gazdasági gödörből.
Nos, éppen erről szól a 20. fejezet: az ipari termelés fellendítésének víziójáról.
Tudni kell azt is, hogy az EU-ba való felvételük előtt hasonló vagy még rosszabb helyzetben voltak az egykor Szovjetunió érdekövezetéhez tartozott államok. Míg Szerbiában a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években látványos volt az ipar fejlődése, addig – például – Magyarországon és Bulgáriában kénytelenek voltak tudomásul venni a Jugoszlávia mögötti hatalmas lemaradást.
Ezekre az évekre az idősebb korosztály még jól emlékszik, hiszen mi jelentettük a szocialista blokk polgárai számára a „Nyugatot”. A Szovjetunió, s ezzel együtt a KGST széthullása következtében a keleti országokban jószerivel teljesen padlóra került az ipar. A teljes politikai fordulat után szinte mindent kénytelenek voltak szinte mindent a nulláról kezdeni. Ez történt a kilencvenes években, amikor a jugoszláv, később a szerb gazdaság – az ismert körülmények miatt –zuhanórepülésbe kezdett, s ezen a későbbi, a sorozatban elvesztett háborúk utáni időszak sem segített.
Ma ott tartunk, hogy csak az eddigieknél is nagyobb lemondások árán tehetünk esetleg eleget az EU ez irányú elvárásainak. Ez annál is inkább kétséges, mert a tavalyi évzáráskor a szerb gazdaság nagyjából az 1980-as esztendőben felmutatott eredmény felénél tartott. Arról nem is szólva, hogy azóta a többi ország igyekezett fejlődni.
A hatalmas lemaradást jelzi az is, hogy a szerbiai ipar a világ ipari termelésében 1970-ben 1,5 ezrelékkel, 1989-ben 2,3 ezrelékkel vett részt. Ma már ennek csak az ötödével, pontosabban 0,5 ezrelékkel „dicsekedhetünk”.
Bizonyos előrelépés ugyan történt, de ez nem képes helyettesíteni például a textilipar 90 százalékos visszaesését. Nem sokkal jobb a helyzet a faiparban sem. Márpedig ez a két ágazat az akkor alkalmazott, meglehetősen elavult technológia miatt nagy felvevő volt a munkaerőpiacon.
A fentiek ismeretében ma már aligha található olyan szakember, aki meggyőződéssel merné állítani, hogy Belgrád számára sétagalopp lesz a famózus 20. fejezet „letárgyalása”, hiszen az elmúlt huszonöt év hanyatlását, illetve a szerbiai ipar jelenlegi állapotát az EU jobban ismeri, mint mi.
Éppen ezért valójában nincs okunk derűlátásra.
