Elnézem Novak Đokovićot a ritka vereségei utáni pillanatokban, amint kedélyesen gratulál a legyőzőjének. Lehetséges, hogy ő már akkor azt a tervet forralja, hogy legközelebb, az ellenfelére nézve legkellemetlenebb alkalommal miként vág vissza? A vereségekben valóban lenne valami jó is, noha sokan éppen az ellenkezőjét állítják?
Talán magától érthető, hogy bármelyik sportban, így a teniszben is, senki sem szeret veszíteni. Pontosabban, a legtöbbjük úgy fogalmaz – szó szerint ezt lehetett hallani John McEnroe-tól és Serena Williamstől –, hogy jobban utálja a vereséget, mint amennyire élvezi a győzelmet. Egészen más, és sokkal fontosabb kérdés, hogy ki hogyan tudja megemészteni a vereséget, hogyan tudja túltenni magát rajta, elfelejteni a nagyon kellemetlen érzést, és ráhajtani a győzelemre. Ez a dolog árulja el igazán, hogy a sportoló milyen jellem, és pályafutása során milyen tettekre képes.
A hétvégén Párizsban Đoković megnyerte a Roland Garrost, és ezzel egy kicsi, csak négy darabból álló, de roppant értékes trófea-gyűjteményt tett teljessé, amiről minden teniszező pályája kezdetétől fogva álmodozik. Óriási és kimondottan ritka bravúr, és ilyenkor az első kérdés, hogyan lehetséges, hogy éppen neki sikerült, nem pedig a sok közül másnak?
Kezdjük talán azzal, hogy Đokovićnak a tenisz még véletlenül sem csak hobbi és kellemes időtöltés, hanem a tényleges munkája, amelyet a folytonosan a tökélyre törekvő természete révén, a lehető legkomolyabban csinál. Szinte látom, másként aligha lehetséges, hogy minden egyes tornán, minden egyes meccs után előveszi a sorsolást, és csapatával együtt, ám mindig megtartva az utolsó szó jogát, tanulmányozza, hogy mit csináltak az ellenfelek, és hogy az éppen következő ellen mit és hogyan kellene tenni. Akikkel már korábban is játszott, azt kell meghatározni, hogy mit kell még jobban csinálni, mint előző alkalommal. Biztos vagyok benne, hogy a 2008-as melbourne-i első Grand Slamet követő két sikertelen, nagy torna megnyerése nélküli esztendő rettenetesen megutáltatta Đokovićtyal a vereségeket, s arra késztette, hogy a gyöngéit, állandó önfejlesztésre törekedve, a legerősebb fegyvereivé tegye. Mondhatnánk, ha zsinórban megnyert 43 meccset, majd a 44.-et elveszítette, az ő filozófiájában azt jelentette, hogy van még min dolgozni.
Logikája szerint a vereséget így dolgozza fel: Gratulálok, jobb voltál, legyőztél. Ám te leszel számomra az akadály, amelyet le fogok küzdeni. Ennek a logikának a betartása eredményezte, hogy Đokovićnak azóta nincsenek vereségsorozatai, például, több mint három éve őt senki sem tudta kétszer egymás után legyőzni. A párizsi siker kulcsa tehát a római döntő elveszítése volt. Murray ellen nagy sorozatban volt, azután kikapott tőle. Párizsban újra vele játszott döntőt, és mindent megtett, nehogy megint veszítsen. Oda jövet, és a sorsolás láttán, már sejtette, hogy Murray áll majd a történelemírási törekvése útjában. A skót járt az eszében, meg az, hogy az előző években, mivel a Roland Garroson sehogyan sem tudott nyerni, valamit mindig nagyon elrontott, és a sok egyéb siker ellenére ő lesz minden idők legnagyobb vesztese. Amit rettenetesen utált volna. Tanult az előző vereségből, a lehető legalaposabban felkészült, és vasárnap nyert is. Mondhatnánk, az ellenfelek szemszögéből nézve ő a tenisz legveszélyesebb vesztese. Aki őt legyőzi, tudhatja, hogy legközelebb Đoković nagyon felkészülten jön. Csak így lehetett belőle a tenisz legnagyobb győztese.
