Nyolc évvel ezelőtt, akik tehették, szinte sorban álltak a bankokban, hogy megtakarított devizájukat leköthessék. Akkor egészen természetes volt ez az érdeklődés, mivel a pénzintézmények egyike-másika akár kilenc százalék éves kamatot is megadott csak azért, hogy kemény valutához jusson. Akkoriban erre igencsak szükség volt, hiszen a polgárok olykor egymás kezébe adták a kilincset, és kérték a különféle hiteleket. A tartós háztartási cikkek mellett a gépkocsi- és a lakásvásárlás vezetett.
Azóta elmúlt jó néhány esztendő, s a helyzet teljesen megváltozott. A hiteleket igénylők nem hogy eltűntek, hanem akik svájcifrank-alapú kölcsönöket vettek fel, ma már attól kell tartaniuk, hogy a hitelező bank elárverezi a fejük felöl a tetőt. Az árfolyamkülönbség és az abban az időben meghatározott, majd időközben a bankok által egyoldalúan megnövelt kamatok az emberek ezreit küldték anyagilag padlóra. Érthető hát, hogy mostanában fehér hollónak számít, aki hajlandó egy ilyen, több mint kétes pénzügyi kalandba bocsátkozni. Pedig igen sokan szívesen vennék, ha – külső, tehát banki – segítséggel meg tudnák oldani lakásgondjukat. Jelenleg ugyanis csak Belgrádban 150.000 albérlő van.
Elvileg ma olcsóbban lehet lakáshitelhez jutni, mint bármikor, mivel a bankok évi három százalék kamatot számolnak fel. Így hirdetik a reklámjaikban. Ez azonban csak féligazságnak számít, hiszen ez a kamatláb nem vonatkozik az egész futamidőre, csak az első néhány esztendőre. Később már „változnak a körülmények és a hitelező pénzügyi politikája”. Vagyis okkal lehet tartani attól, hogy – ugyancsak egyoldalúan – alaposan megnövelik a hitelezett e terhét.
Nem csoda hát, hogy a bankokban halmozódik a pénz, ami szinte senkinek sem kell. S ha nincs mód kihelyezésére, nem is kamatozhat, vagyis nem hoz hasznot.
Ilyen körülmények között eljutottunk oda, hogy ha esetleg le akarjuk kötni a kemény valutánkat, csupán jelképes haszonban reménykedhetünk. Jó esetben a három évre lekötött pénzükre a bank csupán 1, a kétévesre 0,8, az egyévesre pedig mindössze 0,5 százalék a kamat. De ezt sem kapjuk kézhez, mivel az állam, adó formájában, egyötödére ráteszi a kezét.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ezer euróért egy év alatt 10 euró kamat jár, de az adó levonása után már csak nyolc marad.
Nem kétséges, hogy ebben nemcsak a körülménynek, de az államnak is könyékig benne van a keze. A pénzügyminiszter és más kormánytag is többször hangoztatta, hogy érdemesebb dinárban takarékoskodni, mivel annak kamatjából nem kell adózni. Elvileg ez így van, mivel a hivatalos statisztika szerint alig 3-4 százalék az inflációs ráta. Akik naponta boltba, piacra, hentesüzletbe mennek, tudják, hogy ez nem egészen így igaz.
Mindezek ellenére a szerbiai polgárok dináralapú takarékbetétje 46,8 milliárd dinár, vagyis nagyjából 380 millió euró, ugyanakkor a devizabetétek összege 8,4 milliárd.
A hivatalos politika (is) ismeri ennek az okát, de nemigen hangoztatja. Arról van szó ugyanis, hogy – a régi, keserű tapasztalatok után – a polgárok még mindig nem bíznak a dinár értéktartó erejében, s inkább külföldi valutában őrzik pénzüket. Teszik ezt annak ellenére, hogy már nemcsak a szalmazsákban őrizve, de a bankban lekötve sem hoz érezhető hasznot.
Eljutottunk tehát arra a pontra, hogy (régen a német márka, ma) az euró már csak a családi „haditartalék” feltöltése szempontjából érdekes. Hitelezőknek, hiteligénylőnek nem kell a deviza.