Négy évvel ezelőtt egyáltalán nem számított kivételes esetnek, hogy a vevő, egy-másfél évvel az áru átvétele után fizetett a beszállítónak. Az eladók olykor évekig koptatták az igazságszolgáltatás küszöbét, s már a kamatokról is lemondtak, ha egy kis esélyt is láttak arra, hogy hozzájussanak a pénzükhöz. Akkoriban kelt szárnyra az üzleti etikát erősen aláásó szállóige, amely az adásvételi tárgyalásokra vonatkozott.
– Hogyan fogsz fizetni? – kérdezte az eladó.
– A szokásos módon.
– ?
– Bíróság útján! – volt a tömör válasz.
Nos, ezt a gyakorlatot megunta a kormány és 2013 márciusában a képviselőházzal törvényt fogadtatott el, amely szerint a közvállalatok 45, a magáncégek pedig 60 nap alatt kötelesek kiegyenlíteni tartozásukat. A baj azonban ott kezdődött, hogy ebben az esetben is kifejezésre jutott a „minden csoda három napig tart”, s a gyakorlat jórészt visszatért a megszokott kerékvágásba.
Pedig hatalmas összegek forognak a termelők, illetve a beszállítók és a kereskedelem közötti üzleti kapcsolatokban.
Egy nem régi elemzés szerint ugyanis a kis- és nagykereskedelmi vállalatok, cégek és vállalkozások nem kevesebb mint 6,4 milliárd euróval tartoztak a beszállítóiknak. Ez az összeg a bruttó hazai termék értékének a húsz százaléka. Egy olyan országban tehát, ahol egy év alatt harmincmilliárd eurót „termel” a nép, ennek ötödét gyakorlatilag befagyasztani igazán nem nevezhető hibának. Gazdasági szempontból ez égbekiáltó bűn, hiszen ezt az összeget gyakorlatilag kivonták forgótőke-állományból.
Bárki jogosan teheti fel a kérdés, hogy név szerint melyek azok a vállalatok, amelyek hatalmas összegekkel tartoznak. Az illetékes állami ügynökség azonban egyelőre elzárkózik a részletes adatok közzétételétől. A kíváncsiskodó újságíróknak azonban az illetékesek megígérték, hogy az idei év lezárását követően mindenki számára elérhetővé teszik a „feketelistát”. Annyit elárultak, hogy nem apró szatócsboltokról, hanem nagy kereskedelmi láncokról van szó.
Közismert tény, hogy ebbe a csoportba tartozik a Merkator és a Delez C, de mindkét nagyvállalatban tagadják, hogy bárkinek is – a törvényes határidő áthágásával – tartoznának.
Vannak azonban kivételes helyzetben levők is. Például a Coca-Cola és a tejgyárak szinte páholyból szemlélhetik ezeket a problémákat, mert a kereskedők meg sem kísérlik a tőlük átvett áru idejében történő kifizetésének halogatását. Ezek a beszállítók ugyanis egyszerűen leállítják a szállításokat, s a kereskedők ezzel sokkal többet veszítenek, mintha bankhitellel oldanák meg a problémát. A baj csupán ott van, hogy miattuk sokan mások hiába várják a pénzüket. Amelyik árucikk esetében létezik konkurencia, az eladó kénytelen „lenyelni a békát”, vagyis mindaddig várni a pénzére, amíg méltóztatik átutalni a kereskedő.
A kérdések kérdése azonban az, hogy vajon a kormány, amely három évvel ezelőtt meghozta a törvényt, miért huny szemet mindezen jelenségek felett? Vagy ők nem tudják, hogy a vevők átlagban öt hónapos késéssel egyenlítik ki a számláikat, s a késéssel megbénítják a gazdasági mozgásokat?
Éppen ezért nincs joguk a minisztereknek rossznéven venni azt, hogy a gazdaság szereplői és a polgárok is leginkább egy lemondó legyintéssel veszik tudomásul a sajtóban dörgedelmes szigorral bejelentett intézkedéseket. Vagyis az emberek már nem hisznek nekik.
A médiában olykor napirendre is kerül a probléma, s elhangzanak újabbnál újabb (üres) ígéretek, a helyzet azonban nem változik. Az érintettek, vagyis a kereskedők folytatják „szerénykedő” gyakorlatukat, miszerint ők csak kettőnek tartoznak:
fűnek-fának!
