Éppen hogy belesüppedtünk a délibábos ernyedtségbe – ki valamelyik vízparton, ki a forró aszfalton –, amikor emlékeztettek bennünket arra, hogy semmi okunk az aggodalomra. A polgárok csak bátran fogadják el Aleksandar Vučić kormányalakító kinyújtott karját, és engedjék, hogy vezesse őket, mondta Nebojša Stefanović ügyvezető státuszú belügyminiszter, aki hiszi, ha eljön a megfelelő pillanat, Vučić megalakítja a köztársasági kormány következő összetételét, így senkinek nincs oka aggodalomra. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember fejtörésbe kezd: most akkor valóban ne aggódjon, vagy csak most kezdjen el igazán aggódni.
A hétvégén kiderült, hogy nagyon is van okunk az aggodalomra: drámai hangvételű sajtótájékoztatói egyikén Vučić közölte, nem szeszélyből nem alakította meg még a kormányt – pedig az utóbbi három hónapban legalább három időpontot megjelölt, amikor biztosan, száz százalékban, tutira megalakul a kormány –, hanem gondok merültek fel. Ezekről azonban nem beszélhet – mondta –, legalábbis egyelőre nem, a kormányért és az ország prosperitásáért aggódóknak legyen elég annyi, hogy valós problémák akadályozzák a kormányalakítást. Annyira tetemesek – közölte –, hogy az is megtörténhet, nem tudja megalakítani a kormányt. Ha félelme beigazolódik, a megfelelő személynek adja át a kormányalakítói stafétát, fejezte nyilatkozatát a drámaiságot megfelelő hőfokon tartva Vučić.
Az alázatukról és vezetőjük iránti lelkesedésükről már korábban is tanúbizonyságot tevő partnerek nem késlekedtek hűségükről biztosítani az SZHP első emberét. Aleksandar Vulin, a Szocialisták Mozgalmának elnöke közölte: a kormányt egyedül egy ember alakíthatja meg, ez pedig Aleksandar Vučić. Vulin egyik másik nyilatkozatából az is kiderült, hogy milyen nehézségek okoznak Vučićnak fejtörést: külföldi hatalmi központok próbálják befolyásolni a következő kormány összetételét.
A jó öreg és mindig sikeres politikai recept: fabrikáljunk ellenséget – lehetőleg „mocskos” NATO-barátot –, vagy válságot és tetszelegjünk az áldozat szerepében. Amióta az április 24-i előrehozott parlamenti választásokon az SZHP a leadott szavazatoknak közel az 50 százalékát megszerezte – amivel 131 képviselői mandátumot, vagyis abszolút többséget szerzett a parlamentben, és úgy tűnt, gyerekjáték lesz megalakítani a kormánykoalíciót –, több alkalommal is napvilágot láttak olyan állítások, hogy Washingtonnak, Brüsszelnek és Moszkvának is pontos elképzelései vannak a kormány következő összetételével kapcsolatban. A „pletykákhoz” feltehetőleg maga Vučić is hozzájárult, amikor nem sokkal a választásokat követően Moszkvába utazott orvosi vizsgálatra, és véletlenül összefutott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, aki csak úgy mellékesen megemlítette neki, hogy oroszbarát pártokat is szívesen látna a szerb kormányban. Az EU és Washington sem késlekedtek a válasszal, és szintén mellőzve a szóvirágokat, tudatták: szeretheti Szerbia Oroszországot, de ne annyira, mint eddig. Különben is, az EU, a Szerbiának elkülönített pénzügyi segítséggel, évek óta bizonygatja az ország iránti szeretetét, hallhattuk egy uniós tisztségviselőtől.
Csak a hatalomhoz legközelebb állók tudhatják biztosan, mennyire valós nyomást gyakorol a szerb kormányalakítóra Washington, Brüsszel és Moszkva – vagy milyen következményei lehetnek, ha óhajukat nem veszik figyelembe. Ha a kormányalakító nem kíván nevetség tárgyává válni, evidens, hogy a belgrádi központú pártok tekintetében választania kell eddigi koalíciós partnere, a Szerbiai Szocialista Párt, és a Liberális Demokrata Párt között. Előbbi kielégítené Oroszország igényeit, utóbbi pedig Washingtonét és Brüsszelét. Persze akár mindkét pártot meginvitálhatná a kormányba, csak akkor ugyanaz a dilemma merülne fel, mint a szerb külpolitika esetében: támaszkodhat-e a szerb diplomácia – illetve ebben az esetben kormánypolitika – több oszlopra. Meg hát az is kérdés, hogy mit kapott valójában az SZHP a választásokkal, ha ezúttal több kormánykoalíciós partnerrel osztozna a „tortán”, mint a két évvel ezelőtti választásokat követően.
Persze az is megtörténhet, hogy túlságosan szigorúak vagyunk a kormányalakítóval és az eddigi kormánykoalíció központi pártjával. Lehet, hogy a külföldi hatalmi központok valóban megpróbálják rákényszeríteni akaratukat a kormányalakítóra, viszont ha ez így van, azért egyedül a szerbiai külpolitika többoszlopos gyakorlatát lehet hibáztatni. Kicsit olyan ez, mint a monogám kapcsolatokkal: barátkozhat az ember, bulizhat, italozhat másokkal, vagy bélyeget cserélhet velük, hálni azonban ugyanazon személyhez tér haza, a közös házba.
