Egy nemzetközi felmérés szerint a fejlett országokban tíz év alatt, vagyis 2005 és 2014 között lényegében nem változott az életszínvonal. Ez a hír az érintett (fejlett) államokban élők számára azt jelenti, hogy ugyanolyan jól élnek, mint korábban. Évente legalább egyszer megengedhetik maguknak a nyaralást, havonta akár többször is vendéglőben vacsorázhatnak, s a közületi számlájukat is maradéktalanul, nagyobb gond nélkül ki tudják fizetni.
Az olaszok azonban nem dicsekedhetnek, hiszen a saját statisztikai adataik szerint a lakosság 7,6 százaléka nyomorban él. Mellesleg, nemcsak Olaszhonban, hanem Németországban, sőt Norvégiában is vannak szegény emberek. Csupán az a kérdés, hogy az ő „nyomorúságukat” milyen életszínvonalhoz viszonyítják. Valószínűleg nem a szerbiaihoz, hiszen a mi anyagi helyzetünk nem nagyon képes elviselni a nemzetközi összehasonlítást.
Egyébként az említett nemzetközi felmérés szerint minden országban, így nálunk is, nyolc évvel ezelőtt, vagyis a nagy gazdasági világválság elején kezdődött az elszegényedés.
Egy évvel korábban ugyanis Szerbia lakosságának 6,1 százalékát, vagyis 470 ezret lehetett szegény embernek nevezni, tavalyelőtt pedig ez 8,9 százalékát, azaz 627 ezer volt a számuk.
Egyébként a polgárok általános anyagi helyzetére igen érzékenyen hat szinte minden apróság. Ugyanis 2011-ben volt egy átmeneti csökkenés, de a következő esztendőben főleg a a csapnivaló búzatermés „visszalökte” az embereket a 8,9 százalékra.
Nincs okunk kételkedni a nemzetközi szakembercsapat felmérésének eredményeiben, az azonban a szerbiai polgárok jelentős részénél gyanakvást kelt, hogy vajon milyen mércék alapján állapították meg, hogy ki él nyomorban, szegénységben, szolidan, jól vagy éppen bőségben. Mi ugyanis, akik naponta szembesülünk az életszínvonalra vonatkozó politikai nyilatkozatok és a bolti és piaci valóság közötti eltéréssel, csak nehezen tudjuk elhinni, hogy az ország lakosságának még a tizede sem szegény. Hiszen ha tudjuk, hogy a 7,2 millió polgár közül több mint egymillió nyugdíjastól azért nem vontak le semmit, mert még a havi 25.000 dinárt sem éri el a járandósága, minek alapján lehet őket „szerény bevételűeknek” tekinteni? Sajnálatosan többségük ugyanis a nyugdíjuk nem kis részét kénytelenek gyógyszerre költeni, mivel receptre csak azokat az orvosságokat írják fel, amelyeknek az ára alig valamennyivel több, mint az egy recept után fizetendő 50 dináros térítés.
A rezsimhű média – természetesen – szívesen szellőzteti ezeket a viszonylag kedvező adatokat. Talán nem ártana közhírré tenni az ellenzék véleményét is. Nem utolsósorban a nyilvántartott csaknem 800 ezer munkanélküliét és a legalább kétmillió semmilyen nyilvántartásban nem szereplő, kereset nélkül (csak a jó Isten tudja miből) élőkét is.
Akárhogyan is forgatjuk a dolgot és kozmetikázzuk az adatokat, nem kevés jel arra mutat, hogy folyamatosan szegényedünk.
