Kisebbfajta pánikot keltett a hír, miszerint a vágósertés ára szinte egyik napról a másikra hatalmasat ugrott, és igen rövid idő alatt elérte a 190 dinárt. Ebből a fogyasztók is könnyen kikövetkeztették, hogy hamarosan búcsút mondhatnak a csont nélküli sertéshús 345 dináros árának, mert minden bizonnyal ennél jóval többet kell fizetni érte. A félelem be is igazolódott, s a héten már 475 dinárra módosult az ára. Az is valószínű, hogy nem kell hónapokig várni, hogy elérje akár az 550 vagy a 600 dinárt. A szakemberek ugyanis egyöntetűen állítják, hogy nem lesz meglepő, ha a sonkásokért a tenyésztők 200 dinárt vagy ennél is többet kérnek, mivel a kínálat messze elmarad a kereslet mögött. Pedig Szerbiában folyamatosan csökken a húsfogyasztás. Évekkel ezelőtt ugyanis 65 kilogramm volt a személyenkénti éves fogyasztás, ma pedig alig 45 kiló. Ebből alig 20 kiló a sertéshús, valamint 8,5 kiló az üszőhús. A további mennyiség baromfihúst jelent.
Egyébként három évtizeddel ezelőtt szinte alapszabálynak számított, hogy a vágójószág és a csont nélküli sertéshús ára 1:4 arányban volt. Ebből akár az is következhet, hogy hamarosan 800 dinárt fogunk fizetni a hentesnél? Már aki megengedheti magának. De a politikum erre is úgy reagálhat, hogy európai viszonylatban nálunk még mindig „nem drága” ez az élelmiszer. Azt azonban rendre elmulasztja közölni, hogy – például Németországban – hat euróért mócsing- és zsírmentes sertéshúst adnak, s az átlagfizetés sem háromszázötven euró.
A vágósertés árának nemrégi ugrásszerű emelkedése csupán azoknak a gazdáknak jön jól, akik jó fél évvel ezelőtt mertek kockáztatni, s nem hagytak fel a hizlalással. Mellesleg, ők vannak kisebbségben, mert még az év elején is csupán 110 dinárt kaptak az élősúlyért, ami egyértelműen ráfizetést jelentett. Ők már korábban váltig azt hangoztatták, hogy 185 dinár alatt nem kifizetődő a sertéstartás, és ez az ár is csupán a közvetlen költségeket fedezi.
Másrészt azt hihetnénk, hogy a kereskedelem örül ennek az ugrásszerű áremelkedésnek, hiszen nagyobb alapra számíthatják a haszonkulcsot. A reagálásukból ítélve ez koránt sincs így. Ők elsősorban attól tartanak, hogy tovább csökken a fogyasztás, és hiába tömik degeszre a hűtőket, nem lesz kinek eladniuk a lényegesen drágább sertéshúst.
Különben a megcsappant felhozatal mellett más oka is van a drágulásnak. Az EU országaiból az utóbbi időben igen nagy mennyiségű sertéshúst szállítottak Ázsiába, főleg a kínai piacra, s lényegében az Unióban is emelkedett az ára. Van olyan sanda gyanú, hogy a balkáni országoknak szánt, kevésbé jó minőségű tőkehús, feltételezhetően viszonylag alacsony áron, vevőre talált a világ legnépesebb országában.
Ez azonban sovány vigasz a számunkra. A kereskedelmi miniszter máris megszólalt ebben az ügyben és közölte, hogy az Árutartalékok Igazgatóságának tulajdonában 37.000 sertés van, s ha szükség mutatkozik rá, ezzel interveniálni tudnak a hazai piacon. Annak ellenére, hogy az említett intézménynek „nincs joga” beleavatkozni a piaci folyamatokba.
Persze jó fél évvel ezelőtt ugyanez az igazgatóság olcsón felvásárolhatott volna komolyabb mennyiséget, s ezzel legalább részben megvédhette volna a gazdákat a veszteségektől. Inkább két marékkal osztogatta a behozatali engedélyeket, és gyakorlatilag cserben hagyta a szerbiai sertéstenyésztőket. Közülük sokan anyagilag belerokkantak, mások pedig, amolyan „menteni a menthetőt” alapon kiürítették az óljaikat.
Nos, ennek a meggondolatlan és teljességgel szakszerűtlen hozzáállásnak most megérkezett a Számlája.
Költői kérdés, hogy ezt a Számlát ki fogja kifizetni.
Mint mindig, a jó nép.
