Ma már csak az idősebb korosztály emlékezik arra az időszakra, amikor szinte nem volt olyan kisebb város, ahol ne működött volna textilüzem. Igaz, a technológia és a műszaki felszereltség igencsak elmaradt a fejlett országok mögött, de (talán éppen ezért) elsősorban a női munkaerő szempontjából hatalmas volt a felvevőképessége. Az is tény, hogy a kereset jóval az országos átlag alatt volt, de ennek ellenére sem volt hiány munkásokban, hiszen nagyobbára szakképzettség nélkül is el lehetett helyezkedni. Csupán Szerbiában több mint negyedmillióan keresték meg a kenyerüket ebben a könnyűipari gazdasági ágban. Arról nincs adat, hogy közülük hányan voltak szövőnők és mennyien szabtak-varrtak. Az azonban bizonyos, hogy a honi konfekció képes volt felvenni a versenyt a korszerűbb külföldi üzemek minőségével.
Az elmúlt negyed század történései azonban gyakorlatilag padlóra küldték a textilipart. Eltűntek olyan nagy nevek mint a Kluz, Beko, Prvi maj… Pedig az emberek szívesen vásárolták a termékeiket, hiszen elfogadható áron tisztes minőséget kaptak a pénzükért.
A régi szövőnők és varrólányok azóta nyugdíjba mentek, a félresikerült oktatási rendszer pedig nem tette lehetővé új, ilyen profilú szakemberek képzését.
Újabban némi élénkülés tapasztalható ezen a téren, de a körülmények igencsak megváltoztak. Régen csak a legszegényebb réteg vásárolt inget, nadrágot, zakót a piacon, hiszen ez egyértelműen a mélységes szegénység jele volt. Ma már a „dámák” és az „urak” is ott, vagy valamelyik turkálóban válogatnak. De leginkább két lehetőségük van: török vagy kínai terméket vehetnek. Ezek minőségéről pedig jobb nem beszélni.
Vannak azonban Szerbiában vállalkozók, akik ismét látnak fantáziát a textiliparban, hiszen a hivatalos adatok szerint jelenleg negyvenötezren keresik a kenyerüket főleg varrodákban. Leginkább kis, csak néhány személyt foglalkoztató műhelyek ezek, de akad közöttük viszonylag nagy és komoly üzem is. Tulajdonosaik pedig szinte nem fogynak ki a panaszból. Elsősorban a tisztességtelen versenyt tekintik fejlődésük kerékkötőjének, hiszen – mint egyik gyárigazgató elmondta – legalább negyven olyan varrodai vállalkozásról tud, ahol egyetlen ember sem dolgozik – hivatalosan. Nem ritkán feketén hozzák be a nyersanyagot, ugyancsak a hivatalos utat megkerülve feldolgoztatják az erre hajlandókkal, majd úgyszintén feketén eladják a kész terméket. A legálisan működőket pedig a meglehetősen magas állami terhek hátráltatják, s ez igencsak csökkenti a versenyképességüket.
Az igényes(ebb) külföldi vevőnek termelők másik hatalmas gondja a megfelelő szakemberek hiánya. Olykor húsz nagy kapacitású varrógépük áll kihasználatlanul, mert hiába van elegendő nyersanyag és vevő, nincs, akivel teljesíteni tudnák a főleg az EU-ból érkező megrendeléseket.
Ezek valódi gondok, negatív jelenségek, az illetékesek pedig csak beszélnek az úgynevezett duális (kettős = elméleti és gyakorlati) képzés szükségességéről, lényegében semmit sem tesznek a valóra váltásáért. S amíg a szószékről halljuk az ígéreteket, a konfekcióüzemek tovább keresik a varrónőket.
