Akik az utóbbi évtizedekben, akár felületesen is, figyelemmel kísérték Jugoszlávia, majd Szerbia gazdaságpolitikai történéseit, napjainkban kénytelenek arra a következtetésre jutni, hogy a nemzetközi megítélés szempontjából az iparosodás terén gyakorlatilag sehol sem vagyunk. Ennek a felismeréséhez a hatórás székfoglalóra sincs szükség, habár a régi/új kormányfő expozéjából – féligazságként ugyan, de – kiderült, hogy a jobb sorsra érdemes köztársaság legalább negyven évet visszafejlődött.
Az idősebb korosztályok még emlékezhetnek a mostanság (már kevésbé, de korábban) annyira átkozott titói kommunista rendszerre, amikor az országnak csaknem mindegyik szegletében üzemelt egy kisebb vagy nagyobb ipari központ, s a szakemberek szerint legalább egymillió embernek adott munkát és kenyeret. A külföldi nyomásra és a hazai politikum telhetetlensége miatt privatizált gyáraknak a hihetetlen 98 százaléka egyszerűen eltűnt. A mindenkori hatalom csupán arra törekedett, hogy a külföldi beruházók pénzt hozzanak, akaratlanul is szem előtt tartva az időszámításunk legelejére visszanyúló mondást. Suetonius római történetíró szerint ugyanis az igen fukar Titus Flavius Vespasianus császár – aki 69 és 79 között uralkodott – mondta, amikor tanácsadói tiltakoztak, mert Rómában megadóztatta a nyilvános vécéket, hogy „A pénznek nincs szaga!”
Az ilyetén való hozzáállás eszményi körülményeket teremtett az elsősorban külföldön meglehetősen gyanús körülmények között hatalmas pénzekhez jutottak számára, hogy tisztára mossák nem ritkán bűnözési forrásból eredő vagyonukat. Nálunk pedig egyetlen alkalommal sem firtatták a pénz eredetét.
Tette ezt a hatalom azért, hogy hozzávetőleg 3,5 milliárd euró friss pénz kerüljön az ország büdzséjébe. Hogy hova lett ez a – szerbiai viszonylatban – nem kis összeg? Nos, egy része egészen biztosan a fogyasztásba ömlött, mivel valamiből ki kellett fizetni a nyugdíjakat és az állami alkalmazottak bérét.
Igen rövid távú gondolkodás volt ez, hiszen nincs az a pénzmennyiség, ami egyszer el nem fogy. Ez történt nálunk is. Vagyis ahelyett, hogy a privatizációból befolyt milliárdokat új, korszerű(bb) kapacitások létrehozására fordítottuk volna, mi az utolsó szemig feléltük. Aztán igen gyorsan kiderült, hogy „se pénz, se posztó”, csak a magánosítás következményeként utcára került százezrek (milliók?) maradtak.
Nem véletlen tehát a miniszterelnök és olykor egyik-másik miniszter hangzatos nyilatkozata, miszerint gyorsított ütemben végre kellene hajtani az újraiparosítást. Ezzel ugyanis hallgatólagosan bevallották, hogy Szerbiának most lényegében nincs ipara. Igaz, a mezőgazdasága is csupán a parasztok találékonyságának köszönhetően létezik.
Másrészt az is jelzésértékű, hogy a saját ipar újrateremtésének szükségességére egy idegen, nevezetesen a napokban Belgrádból hazatérő svájci nagykövet hívta fel a figyelmet.
Amint az lenni szokott, más államok képviselői csak a legritkább esetben bírálnak vagy mondják a szemébe az őt fogadó ország vezetésének, hogy tulajdonképpen mi a teendő, de a diplomata véleménye mindenképpen irányadó lehet.
Az is tény, hogy a honi közgazdászok év(tized)ek óta sürgetik az ipari kapacitások létrehozását és a kevéske megmaradott fejlesztését, de arra ők sem tudnak választ adni, hogy miből. Ma már, szerbiai viszonylatban, óriási pénzmennyiségre volna szükség a nemzetközi mércék szerint is életképes üzemek megnyitására, új munkahelyek létrehozására.
Hogy a kormány költségvetési többlettel dicsekszik? Ez mind szép, de talán nem arra kellene tartalékolni a kínkeservesen megszerzett pénzt, hogy az abnormálisra duzzasztott állami és önkormányzati apparátusban fizetést húzó (dolgozó?) párttagok a helyükön maradhassanak.
A 40-50 éves lemaradásunk behozásához ennél sokkal több időre lesz szükség, hiszen a volt iparunkat tulajdonképpen – történelmi léptékkel mérve – pillanatok alatt elherdáltuk.
