A munkaadók már évek óta követelik a kormánytól, hogy alapjaiban változtasson a személyi jövedelmet terhelő adópolitikán. Lényegében azt kifogásolják, hogy a legalacsonyabb kereseteket túlságosan megadóztatják, holott a fejlett országokban, elsősorban az Európai Unióban példamutatóan rendezték ezt a helyzetet. Azzal ugyanis, hogy a létfenntartáshoz szükséges bérekre igen kis adót vetnek ki, az ország nem veszít, mivel a nagyobb kereseteket az átlagosnál sokkal érezhetőbben terhelik. Tulajdonképpen azt is lehetne mondani, hogy „ami elvész a réven, megjön a vámon”.
Eddig még senki sem elemezte a jelenlegi helyzetet, vagyis azt, hogy miért szükséges megterhelni a minimális és annál egy kicsit nagyobb béreket, de ha szem előtt tartjuk Szerbia eddigi (s még ki tudja meddig tartó) pénzügyi helyzetét, igen gyorsan kiviláglik, hogy az államkasszának minél több pénzre van szüksége. Tehát semmiképpen sem tehet ilyen jellegű engedményeket.
Pedig a szakemberek szerint már középtávon bizonyságot nyerne egy ilyen húzás kifizetődősége. A köztársaságban ugyanis túlnyomó többségben vannak azok a dolgozók, akik olykor szégyenletesen kevés pénzért kénytelenek dolgozni. Ha tehát a kormány csökkentené a bruttó keresetüket érintő terheket, elsősorban a munkaadók járnának jól. Márpedig az ország vezetése továbbra is a külföldi beruházások növekedését szeretné elérni. Az eddigivel azonos összegű nettó keresetek bruttó összegének csökkentésével lényegében még olcsóbbá válna Szerbiában a munkaerő, tehát minden számítás szerint –talán – az eddiginél is több külföldi tőke áramolna be, és ami nem elhanyagolható, részben csökkentené a munkanélküliséget, másrészt kedvezően hatna a gazdasági növekedésre.
Egyébként ez a gyakorlat Németországban már szinte évtizedekkel ezelőtt meghonosodott, vagyis minél alacsonyabb a bér, annál kisebb az állami megterhelés. A németek azonban még ezt is túllicitálták”, hiszen ha a munkavállaló bizonyítja, hogy a családjában van kiskorú gyermek, azaz eltartott, erre is kedvezményt kap.
Nem kellene hát Szerbiában sem feltalálni a langyos vizet. Csupán lemásolni és a mi körülményeinkhez igazítani a másoknál bevált gyakorlatot.
Az sem elhanyagolható körülmény, hogy az alacsony fizetések részbeni tehermentesítésével gyakorlatilag útját lehetne állni a feketemunka további terjedéséhez. Persze ehhez párosítani kellene az eddiginél sokkal szigorúbb ellenőrzést és a rigorózus büntetéseket is, hiszen ilyen módon el lehetne érni azt, hogy a munkaadónak ne fizetődjön ki a munkások feketén való foglalkoztatása. Ezzel a munkavállalók is jól járnának, mivel a „hivatalos” munkaviszonyuk alapján szaporodnának a munkaévek, s amikor elérkezik az idő, nem kellene sopánkodniuk azon, hogy alacsony a nyugdíjuk. Napjainkban is szinte százezerszám lehetne példákat felsorolni arra vonatkozóan, hogy az emberek fél vagy egész életüket a munkaviszony hivatalos folyamatain kívül élték le, tehát sem ők, sem a munkaadójuk semmit sem fizettek az állami kasszába, de az öregségük (és a fizikai tehetetlenségük) bekövetkeztekor folyamatosan arra panaszkodnak, hogy „az állam nem gondoskodik róluk”. Arról azonban mélyen hallgatnak, hogy amíg tehették (volna) ők sem „gondoskodtak” az államról.
Nem kétséges, hogy egy ilyen mélyreható reformot nem lehet néhány hónap vagy egy-két év alatt eredményre juttatni, de az sem vitatható, hogy hosszú távon az állam, a munkaadó és a munkavállaló számára is előnyös és kifizetődő lenne, hiszen sok kicsi sokra menne.
