Három évvel ezelőtt nagy volt az öröm, amikor nyilvánosságra hozták, hogy az Európai Unióval sikerült megkötni a stabilizációs és társulási szerződést, hiszen ez volt az első jelentősebb lépés a fejlett Nyugat felé való közeledésben. Ezt a dokumentumot az utca embere még messziről sem látta/láthatta, de minden bizonnyal igen vaskos paksamétáról van szó, amely sok mindent tartalmaz. Többek között azt is, hogy 2017. szeptember 1-jéig Belgrád összehangolja a törvényeit az EU-val, vagy az említett időpont után a külföldiek is ugyanolyan feltételek mellett vásárolhatnak ingatlant (értsd: szántóföldet) Szerbiában, mint az itteni lakosok.
Ami akkor szinte senkinek sem tűnt fel, napjainkban úgyszólván döbbenetet okozott. Arról van szó ugyanis, hogy egy év múlva, ha csak nem történik valami különleges, a szerbiai, elsősorban azonban a vajdasági szántók még inkább a külföldi befektetők és spekulánsok prédájává válik. Tévedés volna azt hinni, hogy számukra az idő múlása észrevétlen marad, hiszen ugyanúgy le fognak csapni a – nemzetközi viszonylatban – olcsó termőterületekre, ahogyan úgyszólván villámgyorsan reagáltak a magánosítás folyamán. Különösen akkor, ha a regnáló hatalmiak továbbra sem mutatnak érdeklődést az esetleg beérkező pénzösszegek eredetét illetően. Vagyis a szerbiai kiárusítás folytatólagosan a pénzmosási lehetőséget fogja kínálni.
A jelek szerint azonban némileg változni fognak a körülmények. Az illetékesek ugyanis rádöbbentek arra, hogy nem lesz annak jó vége, ha zokszó nélkül tudomásul veszik Brüsszel „tanácsait” és magánkézbe adják nemcsak a jelenlegi nagy és stratégiai jelentőségű közvállalatokat, hanem a minden nemzet kincsét képező termőterületeket is.
Hasonlít ez a helyzet arra, mint amilyen Magyarországon és a többi exszocialista államban volt közvetlenül az EU-hoz való csatlakozás előtt. Például a budapesti és a varsói kormány kénytelen volt erélyesen fellépni az európai vezetés mögé bújt nemzetközi nagytőke ellen, és napjainkban is igyekszik minél tovább prolongálni a külföldi tőke beáramlását a mezőgazdaságba. Ez sikerült is nekik, hiszen az EU-ba való belépésüktől számított 7, illetve 9 év haladékot kaptak.
Az elmúlt évszázadok során a nép folyamatosan tapasztalhatta, hogy a szerb nemzet igyekszik mindenben „eredeti” megoldást találni. Ezúttal azonban már hivatalosan is elhangzott, hogy le kellene koppintani a magyarok vagy a lengyelek módszereit, hiszen a szerb vezetés is, akár a magyar és a lengyel, elsősorban a nemzeti érdekeket tartja szem előtt, amikor (minél hosszabb ideig) saját tulajdonában akarja tartani a nép élelmezésének alapját.
Mint ismeretes, a magyarok igen kemény intézkedéseket foganatosítottak. Tekintettel arra, hogy a FIDESZ-KDNP koalíció kétharmados többséggel rendelkezett a parlamentben, így lehetősége volt (és élt is vele), hogy módosítsa az alkotmányt. Ezzel lényegében gátat vetett a termőterületek esetleges kiárusításának.
A lengyelek olyan kizárólagos törvényeket fogadtak el, hogy minden kétséget kizáróan előnyt biztosítottak a hazai gazdáknak. Természetesen mindkét ország igyekezett a módosításokat kompatibilissá tenni az EU-előírásokkal, vagyis „kicselezték” Brüsszelnek minden esélyét, hogy beleköthessen ezekbe a – gyakorlatilag – protekcionista megoldásokba.
A szerb vezetés azonban csak a közelmúltban ébredt rá arra, hogy a csatlakozási tárgyalások negyedik (a tőke szabad áramlására vonatkozó) fejezete ebből a szempontból komoly veszélyt rejt magában. A kiszivárogtatott információk szerint a tárgyalócsoportunk talán éppen ezért nem próbálkozik új, „eredeti” megoldásokkal, hanem a tárgyalási elveit igyekszik a legutóbb csatlakozott országok tapasztalataira alapozni.
Egy ilyen nagy volumenű témakör esetében azonban nincs lehetőség időhúzásra. Lehet, hogy már korábban foglalkozni kellett volna a problémával, s lépésről lépésre haladva felkészülni a nemzeti érdekek megvédésére.
A szerbiai gazdák csak remélhetik, hogy a lezser hanyagságáról ismert Pató Pál úr (Ej, ráérünk arra még!) ezúttal hamarább felébred.