Politikai elemzők szerint a délszláv háborúk befejezése óta még nem volt ilyen rossz a viszony Szerbia és Horvátország között, mint napjainkban. Ma már nehéz volna kideríteni, hogy melyik fél kezdte a „kakaskodást”, de tény, hogy a zágrábi volt miniszterelnök nyilatkozata, majd a belgrádi külügyminiszter részéről érkezett reagálás – a diplomáciában csak ritkán használt nyelvezet és jelző-halmaz – igen sok olajat öntött a tűzre.
A két ország szomszédságában levő Bosznia-Hercegovinában is növekedni látszik a feszültség, mivel a szerbek vezére mindenképpen referendumon akarja megdönteni a központi alkotmánybíróságnak az ország ünnepére vonatkozó döntését. Ezzel tulajdonképpen „meg akarja mutatni”, hogy az úgynevezett boszniai Szerb Köztársaságra, de legalábbis a vezetésére semmilyen hatással sincs a központi, tehát a bosnyák–horvát–szerb államközösség legmagasabb szintű jogi instanciájának az álláspontja. Ezzel tehát Dodik mindenki (még Vučić szerb miniszterelnök) fölé (is) helyezte magát.
Az egykori jugoszláv köztársaságok közül Macedónia sem nevezhető a csend és a béke oázisának, hiszen a közelmúltban a többségi macedón és a kisebbségben levő albán lakosság igencsak farkasszemet nézett egymással.
Ez tehát a helyzet a valamikori „testvériség-egység”-re alapult ország nagyobb részében. Mindegyikük számára magasan az első helyen van a nemzeti önérzet, s olykor mások pocskondiázása is.
Ez a „csak azért is” azonban meglehetősen sok energiát emészt fel, amit sokkal értékesebb célokra fel lehetne használni.
Mint például a gazdaságra.
Mi is a helyzet ezen a téren?
A szóban forgó exköztársaságok mindegyikében az emberek kénytelenek szembesülni a választási kampány(ok)ban elhangzott hazug ígéretekkel, a munkanélküliséggel, a viszonylag (vagy szemmel látható) alacsony életszínvonallal, a korrupcióval, a jövőkép hiányával és a fiatalok immár riasztó méreteket öltött elvándorlásával.
Horvátországban gyakorlatilag nincs infláció, hiszen a legutóbbi elemzések 1,5 százalékos deflációt állapítottak meg. Az átlagkereset ugyan 750 euró, de az „alapvető” fogyasztói kosár kereken ezer euróba kerül. A munkanélküliség alig 13 százalék, viszont az ország közadóssága vészesen megközelítette az éves bruttó össztermék értékének 90 százalékát, ami Horvátországot az eladósodott államok közé taszította.
Bosznia-Hercegovinának átlagban 428 eurót keresnek azok, akiknek van munkahelyük, a fogyasztói kosár tartalma pedig ennek az összegnek a duplájába kerül. A közadósság viszonylag alacsony, hiszen a bruttó termék értékének 42,3 százaléka. Az azonban igencsak problémát jelent, hogy a munkaképes lakosság 42,5 százalékának nincs munkahelye.
A közelmúltig Macedóniában szinte példaértékű volt a gazdaság fejlődése, de a kormányválság és a politikai feszültség hatására erősen visszaesett, s ma már a szkopjei vezetés is elismeri, hogy a tervezett 3,5 helyett a legjobb esetben is 1,6 százalékos növekedés várható. A közadósság ugyan „alig” 45 százalék, a munkanélküliség azonban immár a lakosság negyedét érinti, és a pénzromlás aránya is átlépte a veszélyesnek ítélt 10 százalékot.
A Szerbiára vonatkozó statisztikai adatok viszonylag a legkedvezőbbek, hiszen nagyon sok év után első ízben fordult elő, hogy költségvetési többlet jelentkezett. A keresetek ugyan nem haladják meg a 380 eurót, a fogyasztói kosár tartalma is „csak” 545 euró, az ország közadóssága azonban az éves termelés értékének csaknem a háromnegyede. A lakosok érzik a leginkább, hogy a rengeteg ígéret és rózsaszínűre festett jövő ellenére sem élünk jól.
A fentiek ismeretében mind a négy köztársaságban, bocsánat, államban, joggal várnák el a polgárok a vezetőktől, hogy a nemzeti melldöngetés helyett eleget tegyenek a választási kampány(ok)ban tett ígéretüknek, miszerint tevékenykedésük során kizárólag a nép javát fogják szem előtt tartani.
