Néhány év óta törvény kötelezi az állami szerveket, az önkormányzatokat és a közvállalatokat, hogy a munkálatok, szolgáltatások elvégzésére, illetve a vásárlások esetében közbeszerzési pályázatot írjanak ki. Ezzel ugyanis gátat akarnak vetni az egyébként is meglehetősen elburjánzott korrupciónak, a közpénzek elherdálásának. Ezt a folyamatot időről időre ellenőrzik a megfelelő állami szervek, s nem ritkán fednek fel visszásságokat. Általában a nagyobb közvállalatokban, de az sem számít kivételnek, hogy egyik vagy másik minisztérium közbeszerzési pályázat nélkül vásárol, mondjuk két kiló kávét.
Tekintettel arra, hogy a szóban forgó törvény megszegése olyan büntetéssel jár, amelyet az érintett vezetők nem mernek kockáztatni (elsősorban a bőrfotel elvesztésével!), akár azt is mondhatnánk, hogy ezen a téren nagyjából minden rendben van.
Ez azonban csak látszat. A túlbuzgó igazgatók és más vezetők árgus szemmel figyelnek arra, hogy a beszerzések a legalacsonyabb áron történjenek, hiszen ebben az esetben nyugodt lélekkel állhatnak a felettes hatalom és a nyilvánosság elé. Mi több, leginkább dicsekednek is azzal, hogy milyen olcsón megúszták a dolgot.
Sok esetben azonban kiderült, hogy igenis jogos a mondás, miszerint: Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsón vásároljunk. A beszállított áru vagy a kivitelezett munkálat ugyanis silány minőségű, s a pótlólagos költségek olyan mértékben megemelik az eredeti árat, hogy a végén kiderül, sokkal jobb lett volna többet fizetni, de jót kapni.
Márpedig nem kevés pénzről van szó. Szerbiában évente több mint hárommilliárd euróra rúg a közbeszerzések értéke, s az esetek nyolcvan százalékánál szinte kizárólagos szempont az ár. Márpedig ilyenkor a minőség elsikkad. Csupán összehasonlításként azt is tudni kell, hogy a fejlett országokban ez az arány mindössze huszonkét százalék.
Mindenképpen elgondolkodtató ez a tény, hiszen a „rohadt kapitalizmus” egyetlen istent ismer: a pénzt, illetve a profitot. Nagy kérdés, hogy nekik vajon miért éri meg többet fizetni az áruért, munkálatért, szolgáltatásért, ha olcsóbban is megúszhatják. Ők biztosan tudják, hogy melyik a kifizetődőbb megoldás. Csak mi nem(?).
Egyébként ez a legalacsonyabb szinten is fellelhető. Példák vannak rá, hogy a vállalat szinte aprópénzért vásárol valamit, amiről néhány nap alatt, vagy már a második használatnál kiderül, hogy kár volt egy parát is adni érte.
Ez a hozzáállás egyébként a szegény ember mentalitását tükrözi. Ha valakinek nincs pénze jó minőségű mosógépet venni, akkor a legolcsóbbat választja. Annak ellenére teszi ezt, hogy a mester óva inti, a kiszemelt márka csak amolyan „egyszeri használatra való”. Márpedig egy úgynevezett tartós háztartási berendezéstől az ember ennél jóval többet vár.
Ennek a honi gyakorlatnak azonban van egy dicséretes eredménye: az átláthatóság. Nálunk ugyanis az ilyen jellegű megrendelések 97 százaléka közbeszerzései pályázatok útján történik, s mindössze a maradék három százalékát oldják meg közvetlen megállapodással. Ugyanakkor az Európai Unióban bevett gyakorlat a tárgyalásos (alkudozásos?) vétel. A nyilvános pályázatok ugyanis alig öt százalékban vannak jelen. Ők azonban szerződésben rögzítik a legapróbb részleteket is, és semmit sem bíznak a véletlenre vagy a szerencsére.
A fent bemutatott kétfajta megoldás közül vajon melyik a jobb? Válaszként nyúljunk ismét a népi mondáshoz: Olcsó húsnak híg a leve.
