Az olcsó szemfényvesztéssel egy gond van, méghozzá éppen az, hogy olcsó. A kifinomultság leghalványabb árnyalatát is mellőző politikai teatralitás éppen csak azokra bír meggyőző erővel, akik nem biztosak benne, hogy a húsvéti tojást nem a nyuszi tojja. Amikor a politikus túlságosan gyakran szemezget a szemfényvesztés eszköztárából, könnyen úgy járhat, mint az egyszeri pásztorfiú a farkassal, illetve falujának lakosságával.
Szerbia már elveszített egy miniszterelnököt merényletben, némely vezető politikusai ellen pedig merényletet kíséreltek meg elkövetni, de arra is volt példa, hogy a politikus a reggeli futás közben eltűnt és soha többé nem tért haza, mivel politikai ellenlábasának utasítására kioltották az életét. Tehát hagyománya és múltja van a politikai merényleteknek, a más nézeteket vallók tartós kiiktatásának. Mégis sokan voltak, akik kétkedve, esetleg cinikusan fogadták a hírt, hogy egy polgár riasztását követően az Aleksandar Vučić szülei háza melletti erdőben fegyverek egész arzenáljára bukkant a rendőrség. Volt ott minden, ami oly sok életet kioltott a kilencvenes években Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban – később ki is derült, hogy a fegyverek egy része a valamikori bosznia-hercegovinai harcterekről származik. A vizsgálat és az első 37 kihallgatás egy belgrádi garázsba vezette el a nyomozó hatóságokat, ahol ismét fegyverekre, robbanószerkezetekre bukkantak a rendőrök, egy nappal később pedig abban a belgrádi épületben volt bombariadó, amely egyebek mellett az Air Serbia központi irodáinak ad otthont – nem hivatalos sajtóértesülések szerint a miniszterelnöknek az épület közvetlen közelében van lakása.
A belügyminiszter, a miniszterek és az elemzők nem kételkednek benne, hogy a fegyverek ismeretlen tulajdonosai Vučić ellen terveztek merényletet elkövetni, mivel az erdőben talált fegyverek között olyan is volt, amely páncélozott jármű kilövésére alkalmas. Később olyan értesülések is napvilágot láttak, hogy valójában Andrej, a miniszterelnök fivére volt az ismeretlen bűnözők célpontja – arról a fivérről van szó, akinek néhány éve ellopták identitását és fantomcéget alapítottak a nevére, és aki két éve a kormányfő személyi védelmével megbízott különleges katonai rendőrök kíséretében sétafikált a melegek felvonulásának napján Belgrád lezárt részében, majd gőgösködött, végül pedig dulakodott a csoportot azonosítani próbáló rohamrendőrökkel. Még később az is kiderült, hogy a fegyverek egy montenegrói bűnbandával hozhatók összefüggésbe – azt nem tudtuk meg, hogy vajon éppen azzal-e, amelyet a miniszterelnök néhány hete küldött haza egyik sajtótájékoztatóján.
Ha ennyi konspirációs elem esetleg nem elégítené ki az átlagos, szabadidejében nem skandináv krimiket bújó átlagember igényeit, érdemes feleleveníteni Vučićnak a fegyverarzenál fellelését megelőzően öt nappal tartott sajtótájékoztatóját, ahol kiderült: bár korábban azt mondta, a lekörözhetetlen és jó képességű szerbiai biztonsági, illetve hírszerző szolgálatok – legalábbis korábban még azok voltak – szerint szerbiai állampolgároknak semmi közük az állítólagos, még időben csírájában elfojtott állampuccshoz, a Milo Đukanović elleni támadást részben Szerbiából szervezték szerbiai állampolgárok, illetve külföldi kémek. Azt is megosztotta hallgatóságával, hogy annyi külföldi kém futkos Belgrádban, mint még soha, a bűnügyi rendőrség magas rangú tisztségviselője pedig egy nagykövetség munkatársának szivárogtat ki értesüléseket, ellene pedig az elmondottak miatt 5 ezer támadást fognak intézni az elkövetkező néhány hónapban.
Néhány évvel ezelőtti politikai felemelkedése óta Vučićot folyamatosan támadták. A részletekről rendre a minden szempontból rendkívüli sajtótájékoztatóin értesülhettünk. Hol a „külföldi bérencek”, hol a „gazember NATO-barátok”, máskor a „galád nagykövetségi tisztségviselők”, megint máskor pedig a sárga gumikacsa jelképezte a legnagyobb fenyegetést. Annyiszor bejelentette, hogy elképzelhetetlenül hihetetlen alantas támadás áldozata lesz, hogy szombaton kabinetjének leghűségesebb katonái, valamint a kormányzati szócsőként működő médiumok kivételével senki nem rökönyödött meg komolyabban. A többség sztoikusan fogadta a hírt, hogy az ország kormányfője ellen feltehetőleg merényletet kíséreltek meg elkövetni. A társadalom elleni, évek, évtizedek óta tartó folyamatos erkölcsi merénylet tényét nem is lehetne ékesebben szemléltetni. Nehéz eldönteni, hogy mi a tragikusabb: az, hogy értelmiségi körökből a többség nem ad hitelt a merényletről szóló állításoknak, vagy az, hogy a társadalom ezen rétegének azt sem esik nehezére elhinni, hogy az állam csúcsvezetése képes lenne egy ilyen jellegű megtévesztésre.
A biztonságpolitikai szakértők szerint ha a Balkánról van szó, az embernek nem kell szükségszerűen komolyabb bűnszervezetet fenntartania ahhoz, hogy például egy Zolja típusú kézi rakétavetővel rendelkezzen. Az ilyesmi nem számít egzotikumnak. Az alvilág berkeiben üzletelő uraságok bármit be tudnak szerezni, illetve a takarékoskodás szellemében a volt Jugoszlávia harctereiről sok mindent megőriztek és bespájzoltak, gondolva a rosszabb napokra. Ahhoz sem kell messzire mennünk, ha azokat keressük, akik harcoltak ezeken a harctereken. Mert közöttünk vannak. Például Zomborban, ahol a Szerb Haladó Párt helyi biztosa egy Horvátországban háborús bűnök elkövetése miatt első fokon elítélt személy. A horvát hatóságok és igazságügyi szervek szerint az illető annak az álkatonai alakulatnak volt a vezetője, amely a dalmát falucskában, Potravljában követett el háborús gaztetteket. Egyebek mellett civileket végeztek ki. Az erkölcsi lezüllesztés folyományaként a bűnelkövetés a lakosság egy nagyobb hányadánál általános közkegyelemben részesült és részesül. A valamikori – bizonyított, vagy feltételezett – háborús gaztevők egy része közöttünk él, ugyanúgy, mint a megkérdőjelezhető előéletű üzletemberek – csak az első milliójukról nem szabad őket faggatni –, a tinédzser fiúk rájuk szeretnének hasonlítani, a serdülő lányoknak pedig továbbra is az a műdalénekesnő a példaképe, akit bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen elítéltek és ezért le is töltötte büntetését. Éppen ezért egy ilyen lelkületű társadalomban megalapozott a feltételezés, hogy nem csak az értelmiség nem rezzen össze, ha a kormányfő házának közelében kézi rakétavetőre bukkannak. Azzal a különbséggel, hogy egymástól eltérő okokból cinikus az értelmiség egy része és marad közömbös az átlagember. A végeredmény azonban ugyanaz.
