Úgy tűnik, hogy lassan a kormány is kezd ráeszmélni arra, hogy az eddigi, jórészt megszorításokból és elvonásokból álló politika hosszabb távon tarthatatlan, és távlatilag sokkal több kárral jár, mint haszonnal. Az államháztartás stabilizálása érdekében ugyanis két évvel ezelőtt csökkentették a dolgozók egy igen nagy csoportjának a fizetését, valamint a nyugdíjakat is, ami törvényszerűen maga után vonta a fogyasztás apadását, s ezzel együtt a forgalmi adó és egyéb állami bevételek csökkenését.
S amíg egyik oldalon alaposan megrövidítették az emberek létfenntartási lehetőségeit, a másik oldalon gyakorlatilag pazarolták az adófizetők pénzét. A lényegében állami tulajdonban levő közvállalatok feneketlen zsákként nyelték el a különféle költségvetési támogatásokat. Ugyanakkor szinte semmit sem tettek a saját helyzetük megszilárdítása érdekében, hiszen biztosak voltak benne, hogy a kormány nem hagyja őket cserben és fedezi az általuk elherdált milliárdokat.
Pedig a nemzetközi pénzintézmények már többször is felhívták a kormány figyelmét arra, hogy minél előbb véget kellene vetni ennek a félresikerült szolidaritásnak, a figyelmeztetések azonban mindeddig igen sovány eredménnyel jártak. Újabbnál újabb határidők meghatározásával csupán annyit érnek el, hogy az államkasszából kifolyik a rengeteg pénz, amelyet sokkal okosabban és főleg hasznosabban fel lehetne használni.
És ezzel serkenteni a gazdasági tevékenységet.
Korábban, a megszorítások kezdetén, és újabban is több szakember felhívta a figyelmet arra, hogy a vásárlóerő gyengítése nem fog a remélt eredménnyel járni, mert csökken majd a kereslet, s ez maga után vonja a termelés visszaesését is. Éppen ezért a kormánynak arra kellene törekednie, hogy minél kisebb megterhelést rójon a vállalkozókra és a munkavállalókra. Jelenleg ugyanis több mint kétszázötven fajta adó, illeték és járulék létezik, amelyekre valahogyan ki kell termelni a pénzt, s mint mindig most is a dolgozók fizetése van az utolsó helyen. A törvénykövető munkaadók igyekeznek eleget tenni az állam felé a kötelezettségeiknek, s a maradékból fizetést osztanak. Nem véletlen, hogy a legtöbb vállalkozó csak a minimális bért bírja és akarja kifizetni. Márpedig ebből az összegből a családok nem nagyon bírnak „feszelegni”. És nem a fukarságuk miatt járnak egyre ritkábban boltba, hiszen ők is szeretnének kényelmesebben élni, de nem tehetik meg.
Ha tehát a kormány komolyan gondolja, hogy a fogyasztás növekedésével és a közpénzek az eddiginél sokkal észszerűbb felhasználásával előrelépést lehet elérni a gazdaság fejlesztése terén, elsősorban a közterheket lesz kénytelen csökkenteni.
A takarékossági résznél pedig minél előbb be kellene „varrnia” a feneketlen zsákokat, vagy eldobni azokat. Tulajdonképpen a Világbank képviselői is folyamatosan ezt hangoztatják és várják el a belgrádi vezetéstől. A különbség csupán az, hogy ők az ilyen irányú követeléseiket a diplomáciai nyelv olykor nehezen érthető mondataiba csomagolják.
Különben kár minden, a fogyasztás növelésére buzdító szóért, hiszen mi, polgárok nagyon szívesen költünk az eddiginél akár jóval többet is. De csak akkor, ha van miből.
