Annak ellenére, hogy a köztársasági statisztikai hivatal az öt évvel ezelőtti népszámlálási adatokat használta az egyes területek lakossága életszínvonalának megállapítására, a kimutatott eredmény az emberben akaratlanul is József Attila versének örökérvényű sorait idézi:
„Aki szegény, az a legszegényebb…”
Az említett elemzésből ugyanis kiderül, hogy a köztársaság két régiójában, nevezetesen Kelet-Szerbiában és Bánátban a legnagyobb a szegénység. A tutini községben ugyanis – a Világbank értékmércéje szerint – a lakosságnak csaknem hatvan százaléka szegény embernek számít. Ebből a szempontból a dicstelen második helyen Magyarcsernye áll, hiszen ott kevés híján minden második polgár ebbe a kategóriába tartozik.
Az erre vonatkozó adatok kissé szélesebb körben történt elemzéséből az is kiderül, hogy a közép-bánáti területen 29, Észak-Bánátban 28,6, Dél-Bánátban pedig 28,1 százalékos a szegény ember.
A régi és a jelenlegi (a múlt hónapra vonatkozó) kereseti adatokat összevetve az is kiderül, hogy az alibunári, antalfalvi (kovačicai), plandištei, fehértemplomi és a törökbecsei községben a legalacsonyabbak az átlagbérek. Ezzel szemben Pancsován, Versecen, Nagybecskereken és Nagykikindán a fizetések érezhetően az átlag felett alakultak.
Egyébként a megállapítás szerint Szerbiában nem kevesebb mint 650.000 ember szegénynek számít, mert nem képes a napi/havi bevételéből fedezni létfenntartási költségeit. Akiknek ez mégis sikerül, egyáltalán nem nevezhetők középosztálynak, hiszen közülük sokan csak azért nem kérnek kölcsönt, mert az igényeiket a normális életszínvonal alá szorították. Másrészt, tudatában vannak a ténynek, hogy ha eladósodnak, talán soha nem lesznek képesek törleszteni a hiteleiket.
A szegényeknél is vannak szegényebbek, mivel 268.000 személy kap szociális segélyt. Ez a járandóság azonban átlagban havonta 5000 dinár, ami – valljuk be – még az éhenhaláshoz is kevés.
A statisztikai hivatal adatai azonban, főleg az idősebbekben, régi emlékeket is felidézhetnek. Nevezetesen azt, hogy az új, sőt a régi Jugoszláviában is a tartomány keleti részén, vagyis Bánátban élők mindig a legszegényebbek közé tartoztak. Amikor még létezett a „fejlett, közepesen fejlett és fejletlen község” meghatározás, Kevevára, Csóka, Törökkanizsa és még néhány kisebb helyi önkormányzati terület folyamatosan a fejletlenek közé tartozott.
Arról ugyan nem készült felmérés, hogy Vajdaság melyik részéből vándoroltak el leginkább a fiatalok, de biztosra vehető, hogy éppen ezekben a községekben csökkent a legnagyobb mértékben az ifjúság létszáma.
A szakemberekre marad annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miért szakadtak le bizonyos községek a fejlődésben? Az eddig hallott vélemények szerint elsősorban a megfelelő infrastruktúra hiánya miatt sem régen, sem újabban nem történtek munkahelyteremtő beruházások, vagyis a felnövő nemzedékek kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a (bánáti) családonkénti kevéske és minőségét illetően nem rossz, de nehezen megmunkálható termőterület még a családok tisztességes létfenntartásához sem nyújt elég alapot. Hogy a kornak és az igényeknek megfelelő fejlődésről ne is beszéljünk.
Ezért maradt Bánát szegény, és maradt a legszegényebb.
