Ha esetleg elképzelhetetlennek tartottuk volna, hogy a vonatok feladata más is lehet, mint az emberek és települések összekötése, mostanra biztosan tájékozottabbá váltunk. Az elmúlt hétvégén az abszurditás teljes színpompájában bizonyította létezését.
Azokat a „hitetleneket” is ismét jó útra térítették a történtek, akik fejében esetleg megfordult, hogy a balkáni népek közötti szakadékot már nem lehet tovább mélyíteni. Az események darabkáinak és árnyalatainak egymáshoz való illesztését követően egyesekben az a kérdés is megfogalmazódhatott, hogy vajon joggal nevezzük-e magunkat a civilizált világ részének.
Írott és íratlan szabályok keretein belül zajlik életünk. Ha ez nem így lenne, mindennapjaink leginkább az ősidők közösségeinek zabolátlan káoszához hasonlítanának. Annak alapján értékelik magatartásunkat, hogy mennyire következetesen tartjuk magunkat a szabályokhoz. Míg az egyszeri embert senki nem kényszeríti életcélok, rövid-, esetleg hosszútávú célok megfogalmazására, addig az állam ezek nélkül csak a legjobb akarattal tekinthető a szó szoros értelmében vett államnak. Az ad hoc, rövidtávú politikai célok függvényében hozott intézkedések és megtett lépések a teljes mozdulatlanságig megbéníthatják az országot. Főleg akkor, ha ezek kizárólag az állam legerősebb pártja politikai pontszerzésének okán születnek meg.
Szerbiának vannak céljai. Ezeket a célokat az aktuálisan hatalmi pozícióból politizáló pártok fogalmazták meg, ezekkel kampányoltak a köztársasági és a hatalom egyéb szintjein megtartott választásokon, a rájuk szavazó polgárok feltehetőleg ezek miatt a célok miatt ajándékozták meg őket voksukkal és bizalmukkal, illetve ezeknek a céloknak köszönhetően nyerték meg a választásokat. A kormánykoalíció megalakítását követően a célok a hivatalos állampolitika elemévé váltak. Szerbia első számú célkitűzése az európai uniós integráció; második, amely az elsőből fakad, az ország átfogó politikai, gazdasági és társadalmi reformja; harmadik pedig a múlttal, elsősorban a kilencvenes évekkel való szakítás.
Sokan örülnének, ha a szerb állam csúcsvezetésének képviselői által teljesen átlagosnak nevezett személyszállító vonat valóban teljesen átlagos lenne. A díszítés természetesen ízlés – bár ebben az esetben inkább világnézet és ideológia – kérdése, ám a Wi-Fi-t biztosan minden szerbiai személyszállító vonatban örömmel fogadnák az utasok, a férfi társadalomnak pedig az ellen sem lenne kifogása, ha ugyanolyan csinos jegykezelő lányok sétálnának az ülések között, mint a „nemzeti vonaton”.
Ha ilyen tiszta, meleg és modern vonatok robognának sínjeinken, talán elhinnénk, hogy az EU és a fejlett világ, azok normái és vívmányai felé haladunk. A szkeptikusok táborának az is nagy segítség lenne, ha az ország államfője nem fenyegetne háborúval, ha mindezen felül nem közölné, hogy fiaival egyetemben ő maga is kész fegyvert fogni, és nem emlékeztetne mindenkit arra, hogy annak idején egy rövid ideig részt vett a szlavóniai háborúban, illetve megértené, hogy miért nem tekinthető mindennaposnak, ha egy demokratikus állam elnöke ilyen tartalmakkal spékeli meg nyilatkozatát. Az is táplálná a hitet, ha a szerb államvezetés képes lenne felismerni a különbséget egy átlagos és egy semmilyen szempontból nem átlagos vonat között. Vagy felidézné, hogy milyen reakciókat váltott ki belőle nem is olyan régen a belgrádi focipálya felett lebegő Nagy Albánia-zászló. De talán az növelné az állam és a vezetése iránt bizalmat táplálók táborát a legkifejezettebben, ha a kormánykoalíció gerincét alkotó párt nem hívna meg jogerősen elítélt háborús bűnösöket vitaestjére, illetve a párttagok és aktivisták nem vernék össze a díszvendég egykori tettei ellen felszólaló emberi jogi aktivistákat.
Szerbia első számú célkitűzése az európai uniós integráció. Szerbia tagjelölt ország, megnyitotta a tárgyalásokat. Az elsők között megnyitott két fejezet egyike a 35-ös, a Koszovóról, azaz a Szerbia és a Koszovó közötti kapcsolatok rendezéséről szóló fejezet. Ez a tárgyalások végéig nyitva marad. A három legfontosabb fejezet egyike. A brüsszeli vezetés folyamatosan felülvizsgálja, milyen úton, merre haladnak a felek közötti kapcsolatok. Ha elégedetlenek, Szerbia nem nyithat meg újabb fejezeteket. Ennyire egyszerű. Az európai közösséget terhelő, immár kivitelre is elegendő problémák okán Brüsszelnek feltehetőleg teljesen mindegy, hogy Szerbia mikor csatlakozik köreihez. Vajon Szerbiának is mindegy?
