Amikor a foglalkoztatásról, a munkanélküliségről, a megfelelő szakemberek felleléséről van szó, csak nagyon ritkán foglalkoznak az illetékesek azokkal az ellentmondásokkal, amelyek ezen a téren jelentkeznek. Ismeretes ugyanis, hogy Szerbiában – hivatalosan – több mint hétszázezer ember munkanélküli. A foglalkoztatási szolgálat által nem jegyzettek száma ennél is nagyobb, s mégis, amikor valamelyik nyugati országból betelepülő vagy éppen hazai cég munkásokat keres, nem talál megfelelő szakképesítésűeket. Ennek elsődleges oka az oktatási rendszerünkben keresendő, másrészt pedig azok, akik megfelelő tudással és tapasztalattal rendelkeznek, már nem nevezhetők fiataloknak. A 45 és 55 év közöttiekből csaknem százhetvenezren keresnek munkát, de – mondjuk ki őszintén – a viszonylag magas életkoruk miatt szinte sehol sem kellenek. A munkaadók ugyanis számos okot felhoznak annak magyarázataként, hogy miért keresnek harminc évnél fiatalabb személyeket. Az előbbiek, legalábbis szerintük, nehezebben fogadják el az új munkamódszert, a technológiai újításokat, az életkoruk miatt pedig azt feltételezik róluk, hogy könnyebben megbetegednek, tehát kiesnek a termelésből.
Az ilyen hozzáállásból lassan, de biztosan egy bizonyos ellentét, mi több, olykor ellenségeskedés alakul ki a korosztályok között, hiszen egy-egy munkahely megszerzésekor lényegében konkurenciát jelentenek egymásnak.
Ezeket a tényeket nehéz volna cáfolni, holott számos példát találhatunk arra, hogy közvetlenül az ötödik ikszen innen és túl levők szívesen beülnek az iskolapadba, részt vesznek különféle átképzéseken, vagy éppen hajlandók új szakmát tanulni.
Ennek ellenére a munkaadók lóhossznyi előnybe részesítik a pályakezdőket. Ők ugyan nem mondják, ki, de nyilvánvalóan abból a népi mondásból indulnak ki, hogy „a fiatal fát könnyebb hajlítani”, vagyis a „gyerekeket” betörni egy, a régebbi gyakorlattól eltérő munkatempóba, vagy éppen felmondással zsarolva alázatra kényszeríteni. A nagyobb élettapasztalattal és önbecsüléssel rendelkezők esetében ez nehezebben megy.
Az viszont az idősebbek javára írandó, hogy élet- és szakmai tapasztalatuk, valamint a munkához való hozzáállásuk miatt, emberséges viszonyulás esetében, könnyebb szót érteni velük.
Az is az ellentmondások csoportjába tartozik, hogy a munkaadók nem igazán veszik figyelembe, hogy a csupa fiatal, nem ritkán az igényelt szakma szempontjából teljesen tapasztalatlan „gyerekeknek” egy adott munkahelyen nincs kitől tanulniuk. Őket a munkaadók úgyszólván beidomítják egy igen korlátozott tudást követelő munkaszakaszra, ahol aztán akár évekig egyfajta élő robotként végezhetik lélekölő munkájukat, amiért túl nagy fizetést sem követelhetnek, hiszen gyakorlatilag semmi máshoz nem értenek. Velük ellentétben a kész szakemberek, egy bizonyos bizonyítási idő után, joggal várják el a magasabb bért. Ez azonban a munkaadónak egyáltalán nem érdeke.
Az sem elhanyagolható tény, de nem a kapitalista, hanem a társadalom problémája, hogy ezek a társadalomból gyakorlatilag kirekesztett emberek az álláskeresés és a sokszori elutasítás következményeként elsősorban hangulatilag részben összeomlanak, ami kisugárzik a magánéletükre is. Bizonyos idő után úgy érzik, hogy immár haszontalanná, értéktelenné váltak, s ennek megfelelő magatartást tanúsítanak.
Pedig a gyakorlat, főleg az egészségügyben, bebizonyította, hogy az életkoruk miatt valósággal nyugdíjba kényszerített szakorvosok a különféle magánklinikákon még igen hasznos tevékenységet képesek kifejteni, hiszen a hosszú évek alatt megszerzett tudásuk és tapasztalatuk tulajdonképpen itt teljesedik ki. S teszi ezt velük az államvezetés illetékes része annak ellenére, hogy annak idején az ország sok pénzt fektetett a képzésükbe, másrészt pedig a klinikák, a kórházak és a rendelők szinte könyörögnek az egészségügyi minisztériumnak egy-egy orvos felvételéért, mivel az idő múlásával (és a szakorvosok elvándorlása miatt) egyre nagyobb az orvoshiány.
Hasonló a helyzet a kétkezi szakmunkásokkal is. Minden képességük ellenére – kimondva-kimondatlanul – ők a kirekesztettek.
