Meglehet, hogy napjainkban már csak kevesek, esetleg a világgazdaság történelme iránt érdeklődők számára jelent valamint a George C. Marshall név. Ő volt ugyanis a második világháború után az USA külügyminisztere, s a nevéhez fűződik az a nagyszabású gazdasági segély, amelyet az Amerikai Egyesült Államok a nyugat-európai országoknak juttatott.
Abban az időben ugyanis a jószerivel porig rombolt Európában gyakorlatilag nem létezett gazdaság, s a mezőgazdaság sem volt képes kielégíteni a lakosság alapvető igényeit. Ezért a Szovjetunió hatalma alá nem tartozó államok szinte mindenből behozatalra szorultak. Mivel a szociális béke akkor is meghatározó tényező volt egy ország életében, Olaszország kivételével tizenhat állam elsősorban a tengeren túlról szerezte be az élelmiszert és az ipari cikkeket is. Itália vezetői azonban a drasztikus takarékosságban és a fogyasztás rendkívüli módon történő korlátozásában keresték a kiutat, de a nép felhördülése, a sztrájkok és a tüntetések miatt kénytelenek voltak visszakozni.
A helyzet olyannyira kiéleződött, hogy a kommunista eszméket valló baloldal megerősödése komolyan veszélyeztette az amerikai típusú demokrácia és a piacgazdaság beindulását.
Ekkor állt elő George C. Marshall külügyminiszter az ötlettel, hogy hathatós segítséget kell nyújtani a veszélyben levő országoknak.
A szenátus, a kongresszus és Harry Truman elnök is rábólintott a tervre, és ennek eredményeként 1948. április 3-a és 1952. június 30-a között nem kevesebb mint 14 milliárd dollár áramlott a 17 nyugat-európai országba. Mai értékén számolva ez hozzávetőleg 600 milliárd dollárt jelent.
A fejlesztési terv maradéktalan végrehajtásának az eredményét napjainkban is tapasztalhatjuk. A szovjet érdekszférán kívüli országok még most is jóléti államoknak számítanak, a többiek pedig… Nos, ez már a jelen, amit legtöbbünk ismer.
A fentieket azért érdemes feleleveníteni, mert a hazai szakemberek szerint az elmúlt tizenhárom évben, vagyis a politikai (fél)fordulat óta különféle alapokon Szerbiába nagyjából 130 milliárd euró külföldi pénz áramlott, de ennek a horribilis összegnek se nyoma, se eredménye nincs. Pedig ez hozzávetőleg az ország négyévi nemzeti jövedelmének felel meg.
Joggal teszik fel a kérdést, hogy ilyen, viszonylag rövid idő alatt hova tűnhetett el ennyi pénz.
A válasz pofonegyszerű: a fogyasztásban. Vagyis részben mi, polgárok megettük, elittuk, nagyobbára azonban titokzatos csatornákon egy szűk politikai és gazdasági elit magánzsebében kötött ki. Az ugyanis már nyílt titok, hogy az állami szektor és a közvállalatok számára kötelező közbeszerzési pályázatok alkalmával a meghirdetett összegnek egyötödét felemésztette a korrupció. Talán ennél is többe került a folyamatosan veszteséges, de ennek ellenére igen jól élő vállalatok költségvetésből történő támogatása, arról nem is szólva, hogy a koszovói szerbek eltartására és az ottani, különféle, soha meg nem valósult beruházásokra az ország évente mintegy félmilliárd eurót költ. Az egykori déli tartományban élő nemzettestvérek ugyanis közműdíjakat (víz, villany stb.) ugyan nem fizetnek, ennek ellenére olyan „szociális támogatást” kapnak, hogy egy idevalósi munkásember mind a tíz ujját megnyalná utána.
Szóval mindenre jutott pénz, csak éppen a leglényegesebbre, a gazdaság fejlesztésére nem. A mindenkori hatalmi pártok, saját népszerűségüket megőrizendő, igyekeztek/igyekeznek mesterségesen alacsony szinte tartani az inflációt és a dinár árfolyamát, ugyancsak a szavazótáboruk megőrzése érdekében a büdzsé nem kis részét a nyugdíjak kifizetésének folyamatosságára fordítani, az állami szaktorban pedig szinte megállás nélkül növekedik a tintanyaló pártkatonák létszáma.
Tájékozatlanság lenne azt állítani, hogy ebben az országban éppen senki sem foglalkozik a problémákkal, illetve azok megoldásának lehetőségeivel. A vállalkozók szervezete az utóbbi időben többször is konkrét programokat ajánlott fel a kormánynak, amelyek végrehajtásával javítani lehetne a helyzeten, de a javaslatok valahol az alsó fiókban kötöttek ki, viszont a lényegükről a politikusok folyamatosan dumálnak. Ez a populista demagógia oda vezetett, hogy a gazdaság (és az ország) a csőd szélére került.
Tévedés ne essék, a politikusok is tudják, hogy radikális változtatásokra, reformokra van szükség, de azzal is tisztában vannak, hogy rendkívül népszerűtlen intézkedéseket kellene tenni a helyzet javítása érdekében. Ezek azonban azt eredményeznék, hogy a választók a legközelebbi szavazáson páros lábbal rúgnák ki őket a kényelmes bársonyszékükből.
Jogos a kérdés, hogy van-e kiút Szerbia számára? A válasz egyértelmű: van, de ahhoz egy új Marshall-tervre volna szükség, mégpedig külföldi szakemberek irányítása alatt. Mert ha a hazaiakra bíznánk akár egy tartályhajónyi pénzt is, ugyanúgy semmi haszon fejében eltűnne, mint az eddigi százharmincmilliárd euró.
