Tisztelt igazgató úr!
Bizonyára meglepi, hogy ismeretlenül jelentkezem, de van egy történetem, amelyet mindenképpen szeretnék megosztani Önnel.
Megnyugtathatom, nem a szerbiai vasúthálózat és a rajtuk közlekedő szerelvények állapotát szeretném firtatni, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy a helyzet katasztrofális: elhasználódott sínpárok, megrothadt talpfák, idejétmúlt mozdonyok és kocsik, negyven kilométer per óra átlagsebesség. Az állapotokat jól szemlélteti, hogy a Világgazdasági Fórum által összeállított ranglétrán a vasúti infrastruktúra minőségét tekintve 132 ország között Szerbia a 110. helyet foglalja el.
Az utóbbi néhány hónapban történt vasúti balesetekkel és vonatkisiklásokkal sem szeretném zaklatni. Mit tehet Ön arról, hogy kánikulában kitágulnak a sínpárok és a vonatkerekek egyszerűen legurulnak róluk, vagy hogy fémtolvajok rongálják a vágányokat?! Arra sem kérem, hogy kommentálja helyettese hajmeresztő kijelentését, aki a mozdony kisiklását egy műútról lecsúszó autókerékhez hasonlította, de még csak arra sem vagyok kíváncsi, vajon igaz-e, amit a fővárosi média ír, hogy ahelyett, hogy a Tošin bunar közelében levő alagútban történt szerencsétlenséggel foglalkozott volna, Ön az adósságokkal küszködő és államilag támogatott vállalat számláján két ebédre Zlatiboron több mint 180 ezer dinár költött.
Az én történetem sokkal prózaibb.
Tudja, az említett nehézségek ellenére nagyon szeretek vonatozni. Nem is tudom igazából megmagyarázni, hogy miért. Kalandvágyból, anyagi megfontolásból, vagy csupán ráérésből: ülök a vonatban, nézek kifelé a poros ablakon – ez különösen akkor izgalmas, ha a vonat lerobban a végtelen rónaság kellős közepén –, hallgatom az emberek zsörtölődését és beszélgetését, de leginkább csak olvasok. Rengeteg könyvet olvastam el a szerbiai vonatokban. De nem kell megijednie, nem szeretnék ebből nagy felhajtást csinálni, azonnal megnyugtatom: semmiféle kulturális támogatást nincs szándékomban kérni ezért.
Tisztelt igazgató úr!
Mielőtt a tárgyra térek, fontosnak tartok elmondani még valamit. Több mint tíz évvel ezelőtt jártam Hollandiában, és lenyűgözött az ottani vasúthálózat: tiszta, gyors, rendszeresen közlekedő vonatok szelik át az országot, egy Muzsla nagyságú településnek legalább két vonatállomása van, és szinte minden sarokról el lehet jutni az ország bármelyik pontjára: onnan, ahol én voltam, balra Rotterdamba mehettem, jobbra pedig a tengerre.
Tudom, hogy minderre legyintve azt mondhatja, könnyű azoknak ott Hollandiában, kis ország, alföld meg síkság, de idén jártam Németországban, és ott is nagyon hasonló helyzet fogadott. Képzelje, München és Stuttgart között 220–230 kilométeres óránkénti sebességgel száguldott a vonat! Ezt onnan tudom, mert a kocsiban levő kijelző tábláról le lehetett olvasni, egyébként egyáltalán nem lehetett érezni a nagy sebességet, még a felénk megszokott zötykölődést sem észleltem.
A német hegyekben süvítve az jutott eszembe, vajon mennyi idő alatt lehetne ilyen körülmények között megtenni Szabadka és Bar között az utat. Évek óta ugyanis rendszeresen közlekedem ezen a 700 kilométeres távon, és mostani jelentkezésem oka tulajdonképpen legutóbbi ilyen utazásommal kapcsolatos. Nem, nem az érdekel, hogy miért tart ez az út 17–18 órát, bár ez is egy jó kérdés, hiszen néhány évvel ezelőtt még pár órával kevesebb ideig tartott. Azt sem akarom feszegetni, hogy két évvel ezelőtt miért csak Újvidékig hozott el a vonat, ahonnan lepusztult autóbuszokkal szállítottak el bennünket Verbászig, azt állítván, hogy ott vár ránk egy másik szerelvény, amely elvisz Szabadkáig, de amikor odaértünk, semmi sem várt ránk. Állítólag négy-öt órán belül lett volna egy járat, de már nem bíztunk a vasúti dolgozók bejelentéseiben, ezért kénytelenek voltunk Verbásztól Szabadkáig taxival jönni, holott Bartól Szabadkáig fekvőhelybérlettel rendelkeztünk! Tudom, nem tehet róla, hiszen akkor még nem Ön volt a vezérigazgató, csak azért említettem meg az esetet, hogy a jövőben esetleg figyeljen oda, hogy az efféle dolgok ne történjenek meg.
No de hogy a lényegre térjek. Mint már említettem, nemrég ismét megjártam a Szabadka–Bar utat, és elszörnyedve tapasztaltam, hogy a korábbi évekhez viszonyítva, ahelyett hogy javult volna, tovább romlott a helyzet. Az illemhely már induláskor bűzlött, nem folyt sem a csapból sem a toalettben víz, a toalettpapír pedig az utazás első órájában elfogyott. Alváshoz csupán két alig fél méter széles lepedőfoszlányt kaptunk. Mivel a párnahuzat elmaradt, kénytelenek voltunk a dohszagú párnára tekerni az alsó lepedő végét, aminek következtében a lábunk alá már nem jutott belőle. A takarózásra használt lepedő pedig csak addig „védett” az évtizedek óta porolatlan pokróctól, amíg az utas mozdulatlanul feküdt alatta.
A nehézségek ellenére valahogyan csak álomba szenderedtem. Megjegyzem, hogy a hatágyas kupéban az egyik alsó ágyon foglaltam helyet. Éjszaka nagy reccsenésre és jajveszékelésre ébredtem. Az történt, hogy felettem a legfelső ágyon alvó néni fekhelyestől rázuhant a középső ágyon alvó asszonyra. A szemközti középső ágyon fekvő fiatalemberrel azonnal felpattantunk és segítettünk a pórul járt hölgyeken. Miután valahogy visszahelyeztük a legfelső ágyat a helyére, a fiatalember akkor vette észre, hogy könyökéből patakzik a vér. Mint kiderült, amikor leugrott ágyáról, a fölötte levő ágy alján elhelyezett, félig törött tükörben végigkaristolta a karját. A kocsi kalauzától kért segítséget, és nem sokára egy rongydarabbal a kezén tért vissza a kupéba. A vagonban ugyanis nem csak, hogy elsősegély felszerelés, de még egy üvegcse alkohol, sebhidrogén vagy egy köteg kötszer sem volt!
Tisztelt igazgató úr!
Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz időket élünk. Tudom, hogy nincs pénz a vasúthálózat és a rajtuk közlekedő szerelvények felújítására. Elhiszem, hogy a lepusztult sínpárok nagy hőségben annyira kitágulnak, hogy húsz-harminc kilométeres óránkénti sebességnél is kisiklanak róluk a vonatok. Elhiszem, de nem fogadom el, hogy ez ellen nincs mit tenni. Amíg van pénz az Ön, az Ön helyettesei és legközelebbi munkatársai fizetésére és reprezentációs költségére, addig kell pénznek lennie a legszükségesebb felújításokra is!
Ettől függetlenül, vannak dolgok, amelyeket nem lehet a pénztelenségre fogni. A pokróckirázáshoz, a kocsi kisöpréséhez és feltörléséhez, a WC feltakarításához és egy törött tükör leszereléséhez nincs szükség pénzre. Víz, emberhez méltó lepedők és párnahuzatok biztosításához sem kell belőle sok, azt pedig, hogy egy hetven személyt 17–18 órán keresztül szállító vagonban nincs elsősegélykészlet, egyenesen felháborítónak tartom! Egy autóvezetőt efféle mulasztásért alaposan megbüntetnek. A tömegközlekedésre nem vonatkoznak a szabályok?
Tisztelt igazgató úr!
Nagyon sok mindent tudnék még mesélni Önnek a vonatokban zajló italárusításról, a dohányzási tilalom be nem tartásáról és hasonló érdekességekről, de attól tartok, hogy már így is jócskán feltartottam a szerbiai vasutak rendezésére irányuló emberpróbáló erőfeszítései közepette. Ezért zárom soraimat, végezetül még csak arra lennék kíváncsi: szokott Ön hazai vonatokon utazni?
Maradok tisztelettel!
