A készülő adóreform értelmében pótadóval csapna az állam a százezer dinárnál nagyobb havi bevétellel rendelkező személyek zsebére, akárcsak a luxusnak számító lakások, házak, termőföldek birtokosaira. A részletek még nem szivárogtak ki, de amennyit államkörökből sejtettek, a 100 000 dináros fizetéseket újabb 5 százalékos adóval terhelnék, amely arányosan növekedne a bérekkel együtt. Tehát a 200 000 dináros bevétellel rendelkező gazdagokat immár 20 százalék pótteher nyomasztaná.
Azoknak a polgártársainknak szempontjából, akik nap mint nap hálát adnak az égnek, hogy még munkaviszonyba lehetnek, és földre szögezett tekintettel várják az elsejét, hogy a 25–35 ezer dináros havi bérüket kézbe vehessék, a havi százezer már ígéretes összegnek számít, és természetes, hogy némi irigységgel gazdagoknak tekintik a háromszor, netán négyszer többet kereső honfitársaikat.
Viszont relatív, hogy ki is számít gazdagnak. Értelmetlen ezen tanakodni, mert mindkét félnek érvei és ellenérvei is lennének bőven. A százezret keresőnek is a bére lehet kevés, mert mint mondani szokták, pénzből és gyerekből sose sok. Pénzzel a zsebben pedig az igények is növekednek, és a határ a csillagos ég.
A hazai hivatalos statisztika azonban éles vonalat húz, vagyis azokat illeti a gazdag jelzővel, akik havi bevétele meghaladja az országos átlagfizetés háromszorosát. Pénzbelileg ez 158 199 dinárt jelent. Szerbiában mintegy 20 000 személyt illet ez a dicsőség. A „százezresek” csoportja már népesebb, 86 000-re tehető. Az igazán gazdagok pedig a lakosság egy százalékát se teszik ki. És nem szóltunk azokról, akik éhbéren tengetik életüket.
Egy biztos, nem élünk gazdag társadalomban, mert komolyabb megtakarításról a munkaviszonyban levők már rég nem ábrándozhatnak. Erről tanúskodnak a Szerbiai Bankok Egyesületének adatai is, melyek szerint a legtöbb, mintegy 4,4 millió bankbetét 500 euró körüli értékű. A derűfényesebb oldalon, félmillió eurónál több pénze 236 banki ügyfélnek van.
Ha már a kormány részéről ilyen intézkedések foganatosítása szóba esik, biztosra vehetjük, hogy gond van az államkincstár háza táján. Az országvezetés ismét zsákutcába került a pénzforrásokat illetően, és ily mód igyekezne egyensúlyba hozni a költekezést a szükséges kiadásokkal. A bevételi források elapadtak és ahhoz már nem maradt más hátra, mint az ismét kialakulófélben levő, kimutatható bevétellel rendelkező középosztályt, az orvosokat, az ügyvédeket, a banki alkalmazottakat sújtani, holott a gazdaságélénkítő intézkedések elmaradnak, vagy legalábbis nem hozzák meg a várt eredményeket. A vállalkozók, akik szintén ebbe a kategóriába tartoznának, és ha legálisan űznék bizniszeiket, szintén százezres vagy ennél is nagyobb havi juttatást tudnának maguknak kimutatni, rég rájöttek, hogy ez nem éri meg. Tevékenységüket sokkal hasznosabb a szürkegazdaságban űzni, egy keveset adózni, a többit pedig nyomon nem követhető készpénzfizetésekkel elintézni. Nem csupán a leleményesség vitte őket erre az útra.
Az adócsalás sok helyütt komoly bűntény, és adózni mindenképpen kell. És az is természetes, hogy a jól keresők jobban is töltsék az államkasszát. A fejlett nyugat-európai országokban van példa a keresetek progresszív terhelésére, de ezek a módszerek aligha lennének alkalmazhatók Szerbiában. Nem csupán azért, mert a százezer dinárnál kezdődő bérek újabb terhelése úgysem hozná meg a várt eredményt, és nem járulhatna hozzá érdemben a költségvetési hiány csökkentéséhez, hanem azért, mert a bérek nagy adóterhe még sehol sem lendített a gazdaságon, a tőke viszont könnyen átszivárog számára kedvezőbb légkörbe. Az ingatlanok nagyobb adóztatásával sem élvezhetne az állam akkora hasznot, mint amekkora kárát látnák a nincstelenek. Az adó növekedésével a lakbérek is emelkednének. A termőföld nagyobb terhelésével pedig az élelem kerülne többe. Így a szegényebb még szegényebb lenne.
