Sok év után a meglepetés erejével hatott a kormánykörökből kiszivárgott hír, miszerint az átalakított Dačić-kabinet most már komolyan gondolja a reformok végrehajtását és a gazdaság talpra állítását. Nem az a szokatlan, hogy idejekorán megszellőztették az elképzelésüket, hanem az, hogy határidőket is kijelöltek, tehát, ha elmúlik a saját maguk által meghatározott néhány hónap, kénytelenek lesznek eredményt felmutatni, vagy ugyanúgy magyarázkodni, ahogyan elődeik tették.
Naponta olvashatunk, hallhatunk újabbnál újabb ötletekről, elképzelésekről, csírájában levő tervekről, s ezek mindegyike arról szól, hogy drasztikusan csökkenteni kell a költségvetési hiányt, az államadósságot, ebből kifolyólag pedig okkal várható, hogy az év(tized)ekig az állam nyakán élősködő közvállalatoknak is össze kell kapniuk magukat, mert az államkasszából még hozzávetőlegesen sem várhatnak akkora támogatást, amekkorát eddig élveztek. Hogy az ő igényeikről és elvárásaikról ne beszéljünk.
A különféle megszorítások közül az embereket elsősorban azok érintik, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a mindennapi életükhöz. Az ugyan még nem bizonyos, de a legfelsőbb politikai körök a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül, már adagolják a várható helyzetet. Mintha keserű kanalas orvosság lenne, amiből fél üveggel nem lehet egyszerre lenyelni. Most ugyanis csak „esetleg”-ként említik, hogy a kommunális jellegű szolgáltatások (víz, fűtés, csatornadíj, vízdíj stb.) akár 20-30 százalékkal is megdrágulhat, de ebbe a csoportba tartozik a villanyáram is. Az átlagpolgárhoz mérten grófi szinten élő villanygazdaságiak váltig szajkózzák, hogy nálunk olcsó az áram. Lehet, hogy névlegesen így van, de mindenképpen ide kívánkozik a kérdés, hogy mihez képest? Nem kétséges, hogy a németek, osztrákok, norvégok, dánok… hogy ne soroljuk fel Európa csaknem minden államában élőket, többet fizetnek ezért az energiáért, mint mi, de az „érvelők” bölcsen elhallgatják, hogy ott nem 390 euró az átlagkereset, hanem valamivel(!) nagyobb.
Minden bizonnyal csak a vállalkozókat fogja megörvendeztetni azon elképzelés valóra váltása, hogy a bérekre az eddiginél kisebb terhet ró (majd) az állam. A munkás aligha kap több fizetést, amiből újév után vagyonadó címén háromszor-négyszer többet lesz köteles fizetni. Közben a létfenntartási költségek egyre csak kúsznak felfelé.
A munkaügyi törvény rugalmasabbá tételében sem lesz sok köszönet, mert a módosítás elsősorban arra irányul, hogy a munkást könnyebb lesz kirúgni.
A költségvetés legnagyobb ellensúlya, a nyugdíjrendszer sem marad érintetlen. Sőt! Már huzamosabb ideje hallhatjuk, hogy a nőket ezen a téren is ki kell egyenlíteni a férfiakkal. Vagyis ők se mehessenek 60, hanem csak 65 életévvel nyugdíjba. Akinek joga lesz a korkedvezményes nyugállományba való vonulásra, de még nem töltötte be a 65. életévét, minden hiányzó év után nem kevesebb, mint 8 százalékot levonnának a járandóságából. Ha pedig a polgár az említett korhatár után is hajlandó a munkahelyén maradni, ugyanilyen százalékkal jutalmaznák.
Nehezen elképzelhető, hogy a bányász, a textilgyári munkás, vagy az útépítő dolgozó ebben a hajlott korban ragaszkodni fog a munkahelyéhez (a csákányhoz, szövőgép zúgásához, esetleg a szurkos lapáthoz). Velük ellentétben a légkondicionált irodákból eddig is úgy kellett kirobbantani a „helyettesíthetetleneket”.
A várhatóan módosított nyugdíjtörvény kapcsán máris érezhető a felháborodás, és a vele kapcsolatos csitítandó másra mutogatás. A Nemzetközi Valutaalapból érkező intelmek szerint a járandóság nem lehet több az átlagos nettó fizetés 44-45 százalékánál. A pillanatnyilag hatályos törvény ezt a határt 60 százalékban szabja meg, de annak teljesítésétől a kormány folyamatosan „eltekint”. Vagyis a saját maga által alkotott előírást sem tartja be.
Egy jegyzetben szinte lehetetlen felsorolni és elemezni a politikum nadrágszíj-szorító elképzeléseit. Az azonban bizonyos, hogy kemény év(ek) elé nézünk.
Újévig, vagyis a kormány saját magának megszabott határidejéig azonban sok minden kiderül.
