A neves külföldi szakemberek tanácsadói minőségben történő alkalmazásával a kormány gyakorlatilag beismerte, hogy a hatalmon levő koalíciós pártoknak (és ellenzékieknek) nincsenek olyan minősítésű kádereik, amelyek rendezhetnék az ország gazdasági helyzetét. Márpedig a problémák csőstül megoldásra várnak, különben…
Azt a határon túli és inneni szakemberek már régen megállapították, hogy elsősorban a költségvetés kiadási oldalát kell(ene) igen komolyan megvizsgálni, és az adókból és egyéb alapon nehezen beszedett pénz kiáramlását látványosan fékezni. Eddig azonban senki sem mert belenyúlni a darázsfészekbe. Pedig még egy átlagos pénzügyminiszter is könnyen észrevehette, hogy hatalmas összegek folynak el, minden eredmény nélkül.
Elsősorban a különféle támogatásokról van szó.
A költségvetés legnagyobb ellensúlya a rokkant- és nyugdíjbiztosítási alap támogatása. Ennek az állami „cégnek” az éves bevétele a nyugdíjak összegének jóformán még a felét sem éri el. A hiányt tehát a büdzséből kell folyamatosan pótolni.
Más lapra tartozik, hogy miért került ebbe a helyzetbe az említett alap. Negyed századdal ezelőtt, a valamikori érdekközösségek korában, mindenre jutott pénz: a nyugdíjak mellett üdülésre, lakáshitelre, a legkisebb járandóságúak külön támogatására… A látványos tönkremenés okairól itt és most kár a szót vesztegetni, hiszen főleg az idősebb korosztályok tudják, hogy a háború meglehetősen drága „vállalkozás”. Nem beszélve a több milliárd dollárról, amelynek akkoriban nyoma veszett.
Egyébként az állam a költségvetésnek csaknem egyharmadát kénytelen nyugdíjakra költeni, de ezen felül számos olyan támogatási programmal is rendelkezik, aminek lényegében semmi értelme. Mintha egy mély kútba dobná a pénzt.
A vasút például tavaly 13, tavalyelőtt pedig 16 milliárd dinárt kapott a közös kasszából, de ennek a pénznek semmi nyoma nincs. Felélte. A vonatok továbbra is a nyílt pályán tönkremennek (Belgrád–Bar-i vonal), vagy a Ferenc Jóska-időszakban megépített, s azóta felújítatlan sínekről kisiklanak a vagonok (Inđija).
Ez azonban nem ok arra, hogy a közvállalat vezetői – a mi körülményeinkhez képest – abnormális fizetést vegyenek fel, holott semmi érdemük sincs abban, hogy viszonylag zökkenőmentes a vasúti közlekedés.
A külföldi beruházásokat serkentő, valamint a hazai áru külföldön történő népszerűsítése érdekében alakított ügynökség az elmúlt hat és fél év alatt – hivatalosan – hozzávetőleg 300 millió eurót költött el. Tevékenységét nem nehéz megítélni, hiszen az utóbbi egy-két évben a határaikon túli tőke elenyésző érdeklődést tanúsít Szerbia iránt, s az itteni termékek kivitele is eléggé megtorpant.
A vállalkozók uniójából kiszivárgott adatok szerint az elmúlt évtizedben az állam 4,2 milliárd eurót költött a közvállalatokra és a kormány(ok) hatáskörébe tartozó, folyamatosan veszteséges cégek életben tartására.
Hozzáértők szerint ha ezt az összeget kedvezményes hitelek formájában az életképes magánvállalatok hitelezésére fordították volna, az ebből eredő haszon a befektetés háromszorosa lenne.
Az egészben az a leginkább bosszantó, hogy miniszterek és főpolitikusok úton-útfélen a mezőgazdaság rendkívüli fontosságát hangoztatják, fejlesztésére azonban alig költenek. Az utóbbi két esztendőben ugyanis mindössze 20 milliárd dinárt, vagyis alig 200 millió eurót kapott Szerbia mezőgazdasága. Ezzel szemben az állam (és a nép) nyakán élősködő, állandóan pénzt követelő közvállalatokat 2,1 milliárd euróval „injekciózták”.
És továbbra is életképtelenek.
