Milyen a jó tanár?
Keménykezű: 152 (38%)
Engedékeny: 1 (0%)
Alkalmazkodik az adott helyzethez: 243 (61%)
Nem újdonság, hogy a szülők és a tanárok nem egy esetben homlokegyenest másként vélekednek az oktatás kérdéseiről. Ha még a diákok és az iskolaigazgatók szemszögéből is megvizsgáljuk ezt a kérdéskört, gyorsan kiderül, hogy van, amikor legalább négyféle nézet érvényesül, illetve, egy-egy kirívó esetben feszül egymásnak.
Ami megnyugtat, hogy olvasóink is úgy gondolják, a túlzott tanári engedékenység több kárt okoz, mint amennyi haszonnal jár. Azt olvastam nemrégiben, hogy a jó tanár legalább ötször annyit dicsér, mint amennyit szid. Ám ez korántsem zárja ki azt, hogy a tanár igenis követelje meg a diáktól azt a tudást, mindazokat az ismereteket, amelyekre egy átlagos műveltségű embernek szüksége van, és olyan alapokkal vértezze fel tanítványait, amelyekre azok a későbbi tanulmányaik során építkezni tudnak. Az is természetes, hogy megkövetel egy bizonyos szintű fegyelmet az órán. Nemrégiben az egyik középiskolában megkérdezték a diákokat, és a névtelen felmérés során ilyen és ehhez hasonló válaszok születtek: ,,Jól tanítson, figyeljen a diákokra.” ,,Fegyelmet tudjon tartani, és úgy adja le az anyagot, hogy az figyelemfelkeltő, érdekes legyen.”,,Egy jó tanár szigorú, de emberséges.” Ilyen válasz is született: ,,Szerintem a jó tanár olyan, aki megnyeri a diákok tiszteletét, és ő is tiszteli a diákokat. Megbeszéli velük a bajaikat, megpróbálja érdekessé tenni az órákat. Nem kell fegyelmeznie, de ha muszáj, akkor fegyelmez. Aki betartja a szabályokat, de ha kell, felrúgja azokat. Intelligens és egyszerre kedves, van humorérzéke.”
Persze, hallunk olyan kirívó esetekről is, amikor a diákok rettegve várják egy-egy tanár óráján a feleltetést, felmérőt, meg olyan kisdiákról is, aki remegő kézzel veszi kezébe a ceruzát, mert fél, hogy nem tud majd úgy teljesíteni, hogy az a tanító néni szigorú elvárásainak megfeleljen. Ugyanakkor olyan esetekről is tudunk, amikor év vége előtt a szülő bemegy az iskolába, botrányt csap, és ennek nyomán a hármas, négyessé-ötössé alakul át. A szülő persze jót akar a gyerekének – az vitatható, hogy helyesen akar-e jót –, meg a gyereke jövőjével kapcsolatos ambíciói megvalósításához is szükség van a kitűnő osztályzatra, de nem hiszem, hogy a kiharcolt osztályzat benne és gyermekében is nem vált ki restelkedést, szégyenérzetet, hogy az ötös mögött nincs valós tudás, erőfeszítés.
Megromlott az iskola és a szülő között az a bizalom, amely korábban fennállt, a társadalmi értékrend a feje tetejére állt, és ez megingatta a pedagógusi tekintélyt is. A szülő gyakran ok nélkül kérdőjelezi meg a tanár módszerének, egy-egy lépésének helyességét. Pedig nagyon sok jó pedagógusról tudunk, aki élethivatásának tekinti a tanítói, tanári pályát, szereti tanítványait, magatartásával példát mutat a diákoknak, aki szakkönyvekből, továbbképzéseken igyekszik elsajátítani a legújabb, legjobb módszereket a diákjai figyelmének, tudásszomjának a felkeltésére. Mert csak a motivált tanár motiválhat, aki érzi diákjai részéről a figyelmet, érdeklődést, az tudja csak magával ragadni a tanítványait. A pedagógus naponta megküzd azzal, hogy vannak figyelem-, tanulási zavarokkal küzdő diákjai is, olyanok, akiknek nem abban a tanteremben lenne a helyük, ahol épp vannak. A jó tanár igyekszik a körülményekhez alkalmazkodva – ezért kell empátia ehhez a hivatáshoz –, de lelkiismerete szerint tudása, lénye legjavát adva nap mint nap helytállni. És igyekszik lépést tartani a világgal, a technikai fejlődéssel, a képi világ kihívásaival, és az sem mellékes szempont, hogy ismeri a mai gyerek, fiatal életét, mi az, ami érdekli, foglalkoztatja tanítványait. Természetesen vannak olyan tanítók, tanárok is, akiknek nem a katedrán a helyük, mert kényszerből választották a pedagógusi pályát, illetve olyanok is, akik jobb híján kénytelenek elvállalni olyan tantárgy tanítását, amely esetében a diákok is érzik, tudásuk igen sok kívánnivalót hagy maga után, nem erre készültek tanulmányaik során. Az oktatási rendszerünk olyan, hogy az a tanár is, aki nem áll hivatása magaslatán, a katedrán marad nyugdíjba vonulásáig.
Említettem, hogy az iskola és a szülő is gyakran úgy érzik, nem azonos oldalon állnak, nem ismerik fel, hogy a diákok érdekében őszinte, a bizalomra épülő, vagy legalábbis a jelenleginél szorosabb kapcsolatot kellene ápolniuk. Megtörténik ugyanis, hogy ha a szülők fel is ismerik, hogy egyes tanári hozzáállással nagy gondok vannak, mivel sántít a szülők és az iskola kapcsolata, süket fülekre talál a panaszuk, és ahelyett, hogy szépen, emberségesen megbeszélnék, hogy mi a gond, idejekorán orvosolnák azt, amikor végképp elfogy a szülők türelme, már csak a lehető legrosszabbul, a legdrasztikusabban lehet megoldani az adott problémát.
Az elmúlt húsz év során gyakran felbosszantottak egyes szülők részéről az olyan megjegyzések, hogy miért nem tudnak a magyar osztályokban is a tanárok olyan elnézők lenni, olyan enyhén osztályozni, mint a szerb kollégáik. Nem hiszem, hogy ez általános gyakorlat lenne, drasztikus különbségek lennének. És a lelkiismeretes tanár nem is engedi meg ezt magának. Persze, ha egészségesebb, előítélet- és sértődésmentesebb lenne az iskola és a szülő kapcsolata, akkor mindezt nyíltan meg tudnák beszélni, le tudnák tisztázni egymással.
