Már a korábbi összetételű kormány megállapította, hogy Szerbiában 179 olyan vállalat, gyár van, amely jelenlegi formájában életképtelen. Akkor úgy döntött, hogy minél előbb végre kell hajtani a szerkezetátalakítást, hogy legalább egy részét – állami segítséggel – megpróbálják talpra állítani. Ha ez az elképzelés sikerrel jár, „stratégiai partnert” szereznek számukra, vagyis egyszerűen eladják őket. Persze, ha lesz rájuk érdeklődés.
Ez azonban nem olyan egyszerű, hiszen Európában jelenleg meglehetősen nagy a kínálat, s a honi, piacot vesztett, termékeit illetően versenyképtelen üzemeknek gyakorlatilag csak saját területük, épületük, és meglehetősen elavult gépeik, termelési eszközeik vannak. Arról nem is szólva, hogy legnagyobb részüket a felvett hitelek miatt teljesen betáblázták. Ez azonban az esetleges befektetők számára kisebb gond lenne, ha a bankhiteleket a gyár hosszabb lejáratra vette volna fel. Ebben az esetben az újraindított termelésből eredő haszonnal fedeznék a törlesztőrészleteket. A nagyobb probléma, hogy nem kevés esetben a magánosítandó vállalat vagyona mélyen a hitel összege alatt van. Márpedig a külföldi tőkének elsősorban az az érdeke (hiszen azért kapitalista), hogy minél előbb olyan gyártási folyamatot indítson be, amelynek produktumai profitot hoznak a tulajdonosnak.
Mindehhez párosul a politikai csúcsvezetés azon törekvése, hogy ha már dobra kerül valamelyik vállalat, a leendő tulajdonost rávegye arra, hogy a meglevő munkaerő-állományból senkit se juttasson utcára. Ugyanis a jelen helyzet alapján hozzávetőleg 55 000 ember van munkaviszonyban (és legtöbb helyen munka nélkül) az érintett gyárakban, vállalatokban.
A szakemberek szerint ennek a tömegnek csaknem a felét el kellene bocsátani, de a politikai megfontolások ezt nem teszik lehetővé, hiszen a dolgozók egyben szavazópolgárok is, akik, elvesztve munkahelyüket, aligha fogják voksukat leadni a jelenlegi rezsim embereire. Ami számukra még rosszabb, okkal hihető, hogy az ellenzékhez pártolnak, ami a legközelebbi választások alkalmával kétségessé teheti a bársonyszékek megőrzését.
Márpedig igen sürgős megoldásra van szükség, mivel a veszteséges vállalatok évente legalább 750 millió euró támogatást kapnak, ez azonban hatalmas teher az állam számára.
Egyébként a szerkezetátalakításra kijelölt cégek között egykori hírnevesek is vannak, hiszen a belgrádi mezőgazdasági-ipari kombinátot, a Prva petoletka gyárat, a Mostogradnját, vagy a priboji FAP teherautó-gyárat az egykori Jugoszlávia határain túl is ismerték. Ma már itthon is csak kevesen emlékeznek a nevükre.
A valós állapot felmérése érdekében a gazdasági minisztérium nemrég körlevélben követelte a szóban forgó, és még jó néhány vállalattól, hogy egy előre megszerkesztett kérdőíven tüntessék fel a szükséges adatokat. Sokan ezt meg is tették, de nem nevezhető elenyészőnek azok száma sem, akik a többszöri felszólítás ellenére sem mozdították a fülük botját. Nyilván jó okuk van a hallgatásra, hiszen ha kiderül, hogy jórészt a jelenlegi vállalatvezetés okolható a több mint áldatlan helyzetért, akkor ők záros határidőn belül repülnek. Mivel állami tulajdonú vállalatokról van szó, a kormánynak jogában áll változtatni az ügyvezetői kar összetételén.
Adatok tehát (még) nincsenek, pedig a jelenlegi, átalakított kormány szerint legkésőbb a következő esztendő derekáig megoldást kell találni a helyzetre. Már tudni, hogy legalább hatvan vállalatot, gyárat egyszerűen fel kell számolni. Ezt még akkor is meg kell tenni, ha újabb 20-30 ezer ember munka és kenyérkereseti lehetőség nélkül marad.
A szakadékban levő cégeket ugyanis lehetetlenség eladni, hiszen nincs az a komoly befektető, aki hajlandó lenne csődtömeget vásárolni.
