Amikor vízbe dobunk egy követ, a fodrozódó felszínen koncentrikus körök keletkeznek. A hasonlattal összhangban a kilencvenes évek elején lezajlott délszláv háború okozta sebek és traumák, akárcsak a kialakult kapcsolatok évekkel a fegyveres összetűzések lezárta után is hatást gyakorolnak az érintettek életére. Srđan Golubović Krugovi, avagy Templom a dombon című filmjében a háború ezen utórezgéseit boncolgatja, nem a szemben álló nemzeti és vallási közösségek szintjén, hanem az egyéni sorsok alakulásának tekintetében.
A történet kezdetén 1993-ban járunk a szerb fennhatóság alatt levő Trebinjeben, valahol a boszniai hegyek közt. Három szerb katona éppen végezni szeretne egy szerencsétlen muzulmán trafikossal, amikor egy kimenőn levő bajtársuk közbelép. A muzulmán férfi megmenekül, de a frusztrált fegyveresek agyonverik a közbeavatkozó fiatalembert.
A film cselekménye tizenkét évvel később játszódik párhuzamosan Trebinjeben, Belgrádban és Németországban, és azt vizsgálja, hogyan dolgozták fel a tragikus esetet a szerencsétlenül járt katona menyasszonya, édesapja és barátja, valamint a megmenekült férfi és az egyik elkövető.
A rendező finoman, kellő érzékletességgel tárja elénk, miképpen befolyásolja a múltbéli esemény egy élettörténet alakulását. Van, aki életére kitörölhetetlenül rányomja bélyegét; van, aki a látszólagos közönybe menekül előle; van, akinek csak egy emlék a sok közül; van, aki megpróbál új életet kezdeni, de képtelen rá; van, aki igyekszik továbblépni, de a fodrozó hullámok minduntalan utolérik; és van, akinek személyesen semmi köze hozzá, származásánál fogva azonban az ő mindennapjaira is kifejti hatását.
A filmben elbeszélt három történet mindegyike sajátos tanmese. A Németországba került bosnyák férfi történetét a hála hatja át. Hálából egykor megmentett életéért kész kockára tenni ugyanazt az életet jótevőjének volt menyasszonyáért, akinek élete az ő megmentése miatt siklott ki.
A roskatag tömbépület egyik emeleti lakásában tizenkét éve sötétségben élő makacs édesapa életét a hősies tett értelmére való válaszkeresés tölti ki. Templomépítése a dombon sokkal inkább szükségből, mintsem szakralitásból ered. Kapcsolata az egyik elkövető fiával, aki az elődei bűneit hordozó új nemzedéket képviseli, a felejtés, a megbocsátás és a megváltás kérdéskörét taglalja.
A harmadik történet az agyonvert férfi sebész barátjának és egyik gyilkosának nem szokványos találkozását mondja el. Az orvos-páciens között kialakuló viszony a felelősség és lelkiismeret-furdalás témáját dolgozza föl.
Különösen izgalmas az orvos szerepe és szemszöge a filmben. Jelen volt barátja meggyilkolásánál, mégsem segített neki. Egyszer ugyan felkiáltott – Hé! –, de ennél többet nem tett. Felmerül a kérdés, megakadályozhatta volna-e a tragédiát. Aligha. A filmbeli sebész tulajdonképpen egy szimbólum, annak a nemzedéknek a megtestesítője, amely végigtiltakozta a kilencvenes éveket, de képtelen volt arra, hogy megakadályozza mindazt a szörnyűséget, amelybe az akkori politikai vezetők belehajszolták az embereket.
Mindennek tudatában válik rendkívül jelentőssé a film elkészítését ihlető Srđan Aleksić cselekedete, amikor 1993. január 21-én Trebinje központjában, nem messze a piactól és a rendőrségtől, megvédte bosnyák ismerősét. Nem véletlen nevezte őt a filmrendező több megnyilatkozásában is az elmúlt háború igazi hősének. Az ő hősiessége emberségében rejlik, a háborúkra egyáltalán nem jellemző humanizmusban. Srđan Aleksić tette morális útmutató a volt Jugoszlávia területén kialakult társadalmak részére, mert annak ellenére, hogy már felnőtt egy nemzedék, amelynek semmi köze sincs a néhai Jugoszláviához, a délszláv háború még ma is elevenen jelen van az utódállamok köztudatában. A film kimondatlanul is felveti a kérdést: vajon hányan élnek közöttünk olyanok, akik két évtizeddel ezelőtt aktív részesei voltak a véres eseményeknek, és ma tekintélyes üzletemberként, példás családapaként, kedves piaci árusként vagy éppen gyermekeinket nevelő tanárként ismerjük őket.
A Melina Pota Koljević és Srđan Koljević kiváló forgatókönyve alapján készült alkotás képileg, tartalmilag, a színészi játék és a történet levezetése tekintetében egyaránt mestermű. Sehol egy felesleges képsor, jelenet vagy elhangzó mondat. Minden kimondott szónak, képbeállításnak és legapróbb részletnek tétje van. A szereplők nem sokat beszélnek, apró rituáléik, mint a reggeli kávé elkészítése, az egyedül elköltött ebédek és vacsorák, vagy a féltve őrzött régi jegygyűrű, többet árulnak el róluk a szavaknál. A szikár párbeszédek, a panellakások és kórházi szobák zártsága, az arcjátéknak teret adó hosszú hallgatások és időnkénti dühkitörések mindvégig hiteles légkört teremtenek. A film élvezetéhez még sokban hozzájárul a színészek kitűnő alakítása. Aleksandar Berček, Leon Lučev, Nebojša Glogovac, Hristina Popović, Vuk Kostić, Boris Isaković és Nikola Rakočević kivétel nélkül remekül teljesítenek.
A szerb–horvát–szlovén–német–francia koprodukcióban készült Krugovi, avagy Templom a dombon a délszláv háború szörnyű mindennapjai egyik tragikus epizódjából építkezve univerzális jellegű kérdéseket vet föl, mindenekelőtt a bűn és bűnhődés, a lelkiismerettel való elszámolás, a megbocsátás, a részvét és a bosszú értelmének a problémakörét. Esendő kisemberekről szól, akik olykor kiszolgáltatottan sodródnak az árral, máskor pedig érzelmektől és indulatoktól fűtve ellene szegülnek, megpróbálva felülkerekedni gyengeségükön, tettükkel rácáfolva arra a félelemre, hogy ha valaki valami jót cselekszik, az a többi embernek nem jelent majd semmit.
