Gnusoba (Undor) című legújabb regényében Svetislav Basara rá jellemző szellemességgel és szarkazmussal szól a vezető szerb politikai és kulturális áramlatokról. A karikatúra alcímet (műfaji meghatározás?) viselő mű két főhőse, Mandarić és Masleša, a belgrádi kávézókat járva igyekeznek meglelni a szerb nemzeti pszichopatológia nyitját, leszámolni a primitivizmussal és a retrográd mentalitással. Beszélgetésükben jelenünk elevenedik meg: szó esik a szerb politikáról, irodalomról, történelemről, újságírásról, összeesküvés-elméletekről, és nem utolsósorban Zoran Đinđićről. A regény cselekménye ugyanis 2008. március 12-én játszódik, öt évvel a kormányfő meggyilkolása után, így a két szereplő sokat emlegeti Đinđićet, akit mindketten személyesen ismertek, és aki megítélésük szerint hiábavaló tevékenységre adta a fejét, amikor úgy döntött, hogy nemzettársait valamilyen szinten „rendbe hozza”. Felidézik vele kapcsolatos emlékeiket, nem kevésbé a véleményét és a meglátásait bizonyos társadalmi kérdésekről és jelenségekről. „A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, mondta Đinđić, vállalat a kollektív félelem, depresszió és búskomorság létrehozására, nem pedig a Sátán zsinagógája, ahogyan azt te, képzelgésekre és miszticizmusra hajlamosan, véled. A Sátán szellemi lény, a mi akadémikusainknak pedig semmi közük sincs a szellemiséghez…”
A kávézók légkörének leírásával, ahol államtitkárok, bűnözők, titkosrendőrök és besúgók gyülekeznek, és a legújabb belgrádi divatnak megfelelően, a töküket vakarászva, a mások szerencsétlenségéből parazita módon élősködő bulvárlapokat olvassák, a szerző görbe tükröt tart a valóság elé. Jó karikaturistához hasonlóan, a lényeget felnagyítva torzít a képen, misztifikációival a maga abszurd módján tulajdonképpen demisztifikálva a valóságot. A szerző legsikerültebb műveihez hasonlóan a Gnusoba című regényre is a mítoszokkal való leszámolás és az igazsággal való szembesülés követelménye, a szatirikus hangnem, a közéleti személyek beemelése a történetbe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával Basara sok esetben lerántja a leplet a megfellebbezhetetlennek tartott „nagy igazságokról”, a vélt hagyomány, a dicső múlt és a hangzatos jelszavak mögé rejtőző romlottságról. „Elfogadtam – természetesen nem keserűség és ellenállás nélkül –, hogy Szerbiában, mint olyanban, a hazugság, mint olyan, alkotmányos rend, kulturális modell, hivatalos történelem, állami ideológia, oktatási terv és program az általános iskolákban és középiskolákban, szolgálati szabályzat, a hazafiasság kifejezése, sőt állami érdek, ahogyan azt egy híres patrióta, tekintélyes államférfi és író, a heves konkurenciában kétségtelenül minden idők legnagyobb szerb hazudozója megfogalmazta.”
A szerb irodalom egykori fenegyereke, a decemberben hatvanadik születésnapját ünneplő Svetislav Basara, korunk egyik legolvasottabb szerb írója, sokadik regényében sem hazudtolja meg önmagát, az eufória és a depresszió közt vergődő, bipoláris személyiségzavarral küszködő Mandarićen és az őt megnyugtatni igyekvő, elbeszélő hős Maslešán keresztül szellemesen és ironikusan ábrázolja az egyoldalú gondolkodásmódtól állítólag megszabadult korszakot az újabb szerb történelemben, messzemenő következtetések levonásától és közkeletű rigmusok kifordításától sem ódzkodva: „A pszichopatológia, Mandarić, nemzeti identitásunk alapja. A pszichopatológia Szerbia szíve.”
