A politikusok váltig tagadják és populista nyilatkozataikban arról igyekeznek meggyőzni az embereket, hogy azok a vállalatok, gyárak, amelyekben az állam többségi részvénycsomag felett rendelkezik, életképesek és nem felesleges az évente a köztársasági költségvetésből beléjük pumpált sok millió eurós támogatás. Velük ellentétben a szakemberek váltig azt hangoztatják, hogy kár ilyen célokra elpazarolni az adófizetők pénzét, hiszen ezeregy nemzetközi példa bizonyítja, hogy a Szerbiába agyonforszírozott állami vállalatok máshol sem életképesek. Tehát minél előbb fel kell számolni őket.
Nem tudhatjuk, hogy milyen az erre vonatkozó gyakorlat a fejlett országokban, nálunk azonban – úgy tűnik – merőben más a helyzet. Vagyis szinte lehetetlen egyik napról a másikra megszüntetni a folyamatosan veszteséget „gyártókat”. Ennek a problémának legszembeszökőbb példája a szendrői (smederevói) vasgyár. A „régi szép időkben” hozzávetőleg 6000 embert foglalkoztatott gyáróriás ugyanis a költségvetési támogatások elnyelésében az első három között van, közvetlenül a Srbijagas és a vasút mögött. A kormány eddig is évente dinármilliárdokat költött arra, hogy legalább fenntartsa a termelés látszatát, holott tisztában volt azzal, hogy az adófizetők pénzét feneketlen kútba lapátolja.
A gyár megőrzésével és a termelés legalább részleges folytatásával kapcsolatos érvek között, természetesen a szendrőiek, azt hangsúlyozzák, hogy a vasgyár Szerbia össztermék-értékében 0,7–1 százalékkal vesz részt, és termékeinek négyötödét a külföldi piacon értékesíti. Amikor csúcsformában teljesítette az exportot, az ország devizabevételének 10-12 százaléka ebből eredett.
Hazai viszonylatban is nagy szükség van rá, hiszen egyetlen kohó teljes üzemeltetésekor havonta 4,5 millió dollárt érő dinárösszeget fizet a Srbijagasnak, 3,5 milliót a villanygazdaságnak és egymilliót a vasútnak. Ugyancsak egy hónap alatt 6,5 millió dollárt tesz ki az az összeg, amelyet az államnak adók és járulékok címén fizet.
Itt azonban meg kell állni egy pillanatra, hiszen az utóbbi huszonöt évben nem ritkán egymás kezébe adták a kilincset a különféle ellenőrök, akik minden alkalommal megállapították, hogy a vasművek horribilis összeggel tartozik a költségvetésnek, az egészségügyi és a nyugdíjalapnak is. Az igaz, hogy havonta több száz millió dinár a kötelezettsége, de ebből vajmi keveset törleszt.
Egyes hozzáértők szerint a nagyüzem bezárása sokkal többe kerülne, mint annak évenkénti támogatása. Csupán a csődeljárás és a likvidálás elvinne 90–157 millió dollárt, de még akkor is az állam nyakán maradnának az épületek és az üzem teljes infrastruktúrája, amelynek védelme és karbantartása, valamint a még hatályos szerződésekből eredő kötelezettségek havonta 3,5 millió dollárt emésztenének fel.
Másrészt Szerbiának igencsak szüksége van a Duna melletti gyárra, hiszen – s ezt nemzetközi tekintélyű szakemberek is megállapították – a köztársaság ipara nagyon alacsony szinten van, tehát mindenképpen szükség lenne az újraiparosításra, amelyben komoly szerep és feladat hárulna a szendrői vasgyárra.
Az sem mellékes körülmény, hogy az idén kereken 100 éves nagyüzem, a beszállítókkal és a vele együttműködő vállalatokkal együtt, Szerbiában nagyjából 150 000 családnak biztosít(hat) napi megélhetést, vagyis létezésének a látszatnál sokkal nagyobb a jelentősége.
Ezért és egyéb más (politikai?) okokból kifolyólag a kormány egyfajta kutyaszorítóban van. Az eredeti nevén Sartidként ismert vasgyár fenntartása igen költséges, de a felszámolása is súlyos veszteség lenne.
Mindebből a közismert sláger refrénje szűrhető le:
„Se veled, se nélküled…”
