A nyilvánosságra hozott adatokból részben ismertek az államkassza jövő évi sarokszámai. A pénzügyminiszter hozzávetőleg 9 milliárd euró bevételre számít, ugyanakkor a kiadások meghaladják a 10 milliárdot. A költségvetési hiány bizonyos fokú növekedése továbbra is elkerülhetetlen, s ezt a kormány nem is tagadja. A hiányt részben pótolandó, január elsejétől 8-ról 10 százalékra növelik az alapvető élelmiszerek adóját, s azok sem járnak jól, akik a közszférában havi 60 000 dinárnál többet keresnek. Őket a szóban forgó „plafon” feletti összeg esetében 20 százalékos külön-, úgynevezett szolidaritási adó sújtja. Akiknek a fizetésük 100 000 dinárnál is nagyobb, a különbség egynegyedét visszaveszi tőlük az állam.
Míg az előbbi, vagyis az ÁFA növelése nem igazán talált általános lelkesedésre, az utóbbival kapcsolatban már eddig is sokan megjegyezték, hogy végső ideje azoktól várni a nagyobb segítséget, akiket jobban megfizet az ország.
Végtére is ez megfelel annak a népi felfogásnak, hogy ki mennyit tesz az asztalra, annyit (és ne többet) vegyen el róla. Ettől az intézkedéstől ugyanis a kormány, illetve a pénzügyminisztérium azt reméli, hogy legalább 300 millió eurónyi plusz adót vasalhat be, s némileg javíthatja a pénzügyi helyzetet.
Az ilyen populista húzás nem újdonság sem nálunk, sem a fejlettebb országokban. A mi esetünkben ez annál is inkább szembeszökő, mert a hatalmi pártok még mindig nem határolódtak el attól, hogy talán már tavaszra előrehozott választásokat írjanak ki. Szükség van tehát mindenre, ami tovább növelheti a népszerűségüket, s elsősorban a haladóknak most már nemcsak a hatalmon maradás a céljuk, hanem egyre komolyabban és leplezetlenül egyeduralomra törekednek. Ennek érdekében tehát bevetnek mindent, és folyamatosan játsszák a nemzetmentő szerepét. Holott még mindig (valószínűleg túl) sokan vagyunk, akik emlékezünk a kilencvenes évekre. És azokra, akik véghezvitték az ország gazdasági, politikai és erkölcsi lerombolását.
A népbutítás tehát nálunk sem ismer határokat. Egyik oldalról azt kérik(? – követelik!), hogy szorítsanak még egyet a nadrágszíjon. Elégedjenek meg a kisebb fizetéssel és nyugdíjjal, és tűrjék el az egyre növekvő árakat, a másik oldalon pedig szinte két kézzel szórják a pénzt a Srbijagas, a vasút, a szendrői vasgyár, a Galenika támogatására, valamint nagylelkűen átvállalják az ő kádereik által csődbe vitt JAT, Vajdasági Fejlesztési Bank, a Belgrádi Gazdasági Bank és még néhány állami vállalat által felhalmozott veszteségek fedezését.
Tulajdonképpen mennyit jelent a költségvetésben, az emelt és különadók által várhatóan megvalósuló 300 millió eurós bevétel?
Nos, vegyük sorjában.
A Srbijagas adóssága nagyjából egy milliárd euró. Ebből 800 millió a bankhitel, amelynek a visszafizetésére a kormány szavatosságot vállalt. Az ebből eredő kötelezettségek csak az idén 150 millióra, tehát a különadók összegének felére tehetők. Ez több mint amennyit az állam egy évben a tudományos fejlesztésekre költ. Arról nem is szólva, hogy a minisztertanács már most jóvá hagyta a Srbijagasnak, hogy jövőre újabb 200 millió euró hitelt vegyen fel. Természetesen állami garanciával a háta mögött.
Az állami tulajdonban volt és „sikeresen” tönkretett bankok kötelezettségei sem piskóták a büdzsé kiadási oldalán. Azokat is az államnak kell fedeznie.
A nagy vesztesek között van még a vasút, a JAT, a Galenika és a vasgyár. Ezek támogatására összesen 560 millió euró (sem lesz) elég.
El kellene azokat adni, ha akadna olyan könnyelmű befektető, aki, akár ingyen, hajlandó lenne átvenni. De a múltban már bebizonyosodott, hogy a kutyának sem kellenek. Tehát továbbra is az adófizetők nyakán maradnak.
Ne nagyon reménykedjünk tehát, hogy a megszorítások után esetleg könnyebb évek következnek. Legalábbis a kis emberek számára. A kormány ezzel kapcsolatos elképzeléseit és az újév utáni időszakra vonatkozó intézkedéseit csak úgy lehetne jellemezni, hogy „csöbörből vödörbe”.
