Nemrégiben az egyik szaküzletben 250 dinárt kellett fizetnem. A kezdő eladólánynak 500 dinárost nyújtottam oda, majd amikor láttam, hogy 100 és 200 dinárosai vannak leginkább a kasszában, még egy 50-est is odaadtam neki, gondolván, villámgyorsan visszaad 300 dinárt és máris mehetek a többi dolgomat intézni. Ezzel jól feladtam neki a leckét. Először visszaadott 200 dinárt, majd 400-at, amikor látta rajtam, hogy így sincs rendben a dolog, elkezdett izzadni. – 300 dinárt kellene visszaadnia – próbáltam segíteni neki. De mivel azt már alapból megtanították vele, hogy a vevő mindig a saját hasznát nézi, nem megbízható, ezért tapasztaltabb kolléganőjét hívta segítségül, aki felvilágosította, hogy ha 550 dinárból kivonjuk a 250-et, akkor 300 dinár a különbség. Így végül nagy nehezen megkaptam a 300 dináromat. Azóta sem voltam abban az üzletben.
Számomra ez a jelenet jelképezi a legjobban a szerbiai iskolarendszer csődjét. Ez mutatkozott meg a 2012-ben végzett PISA-felmérés eredményei szerint: Szerbiában átlagosan a diákok 39 százaléka funkcionális analfabéta matematikából, mintegy 35 százalékuk pedig alacsony eredményt mutat a szövegértés terén. Ugyanakkor, minden hetedik szerbiai nyolcadikos Vuk-díjasként fejezi be az általános iskolát, és ha hinni lehet a statisztikának, minden második kitűnő tanuló. Azt, hogy mennyire nem megérdemelt ötösökről van szó, ékesen bizonyítja, hogy a szerbiai elsős és másodikos középiskolások PISA-tesztelésen a 65 ország hasonló korú tizenévesei között a 43. helyet foglalják el, tehát a rangsor utolsó harmadában kullog Szerbia oktatásügye. Mint korábban, most is elkészült a tesztelésben részt vevő magyar diákok eredményeiről a külön kimutatás, és kiderült, hogy a magyar tanulók a szerbiai átlagnál jobb eredményt értek el a szövegértés, az alkalmazott matematikai műveltség és az alkalmazott természettudományi műveltség terén. Az oktatás hatékonysága módszertan, tanári beállítódás kérdése is. A jobb eredményhez hozzájárul az is, hogy a magyar ajkú pedagógusok számára már húsz éve jóval több továbbképzési lehetőség van, túlnyomórészt anyaországi támogatásból.
Mi miatt rosszak a szerbiai középiskolások eredményei: a tanterv túlságosan terjedelmes, és a diákok olyan tananyaggal szembesülnek, amely rengeteg olyan adattal van telezsúfolva, amelyek között nincs kölcsönös összefüggés. Összeszámolni sem tudom, az elmúlt húsz évben hányszor hirdették meg a tantervi követelmények racionalizálását, a tananyag csökkentését. Ha az ígért karcsúsításokat elvégezték volna, mára már nem maradt volna tanulnivalójuk a diákoknak. Ám sajnos az ésszerű csökkentés sem igen történt meg, a tanulók továbbra is küzdenek a rengeteg adattal, biflázhatnak reggeltől estig.
Holott a recept pofonegyszerű. Ezt Ranschburg Jenő, a legendás pszichológus egy, lapunknak adott telefoninterjúban a következőképp fogalmazta meg: kevesebb tananyagot, de azt jóval alaposabban.
Azt szokták mondani, nem az iskolának tanulunk, hanem az életnek. A szerbiai iskolarendszerben ennek kevés jelét tapasztalni. A biflázók (magolók) járnak jól, mert csak az kap ötöst, aki az órán fejből fújja, hogy ez és ez a hegy hány méter magas, Csehország szénkitermelése ennyi és ennyi, sok tanárnál lemondhat az ötösről, aki minden uralkodó esetében legalább négy-öt pontos évszámot nem tud fejből felsorolni. Feleltetés után villámgyorsan elpárolognak ezek az adatok, amelyekre egyébként sem lesz szüksége a diákoknak. Az a baj, hogy a felesleges biflázás a tehetséges, az átlagból kiemelkedő diákok számára a leginkább káros. Az pedig egyenesen káros, hogy miközben a biflázáson a hangsúly, elfelejtik megtanítani gondolkodni, önálló gondolkodásra serkenteni a diákokat. Az oktatási miniszter a kiábrándító eredmény hallatán bejelentette: módszertani szemináriumokra küldik a tanárokat. Ez a jó megoldás, hisz a hatékony, korszerű módszereket el kell a pedagógusoknak sajátítaniuk, hogy eredményesen tudjanak tanítani. Nem tudjuk, mikor indulnak, hány tanárt ölelnek majd fel ezek a továbbképzések, és a legfontosabb kérdés: honnan szerez rá majd pénzt a miniszter, hisz több iskolából halljuk, még a kréta és a szivacs beszerzése is hihetetlen problémát okoz.
Nemrégiben olvastam egy magyar tanítónővel készült interjút, aki Finnországban tanárasszisztensként dolgozik alsó tagozatos osztályokban, amikor a legtöbb múlik azon, hogy – akár hosszú távon – kíváncsisággal, izgalommal vagy kötelező nyűgnek éli-e meg a gyerek az iskolát. A következőt nyilatkozta: – Finnországban természetes, hogy ha közlekedési jelzőtáblákról tanítunk, azt csakis az utcán tárgyaljuk meg, ha pedig a természet körforgásáról beszélünk, kiugrunk a közeli erdőbe – mesélte a pedagógus.
Tanárasszisztensként abban is nagy szerepe van, hogy kiscsoportos foglalkozásokon, játékos formában tanítsa meg írni-olvasni a gyerekeket. A hangsúly már egész kicsi kortól kezdve az önállóságon, a kreativitáson és a használható tudáson van. És itt a lényeg.
A finn oktatás nem egyik napról a másikra érte el jelenlegi, mindenki által irigyelt magas színvonalát. Szerbiában is az egy helyben toporgás helyett lépni kellene most már, mert az óra ketyeg.
