A kormány átalakítása után rövid ideig sokan abban bíztak, hogy az eddig szinte ismeretlen miniszterek új, javulást eredményező intézkedésekkel valóban kimozdítják a kátyúból az ország gazdasági-pénzügyi szekerét, és a folyamatos megszorítások ellenében esetleg egy árnyalattal könnyebb jövő képét vetítik az emberek elé. Az idő múlásával azonban kiderült, hogy erről csak igen kevésbé van szó. Azt ugyanis tudtuk, hogy az életszínvonalunk lejtmenetének koránt sincs vége, de az ígért fejlődés reményt adhatott volna, hogy legalább utódaink a saját mindennapjaikon érezzék a jobbulást.
Nem kétséges, hogy Szerbia mindenféle stabilitásának alapja a pénz, ebből azonban, összegszerűen és értékében, egyre kevesebb van. Értelemszerűen az új, úgy is mondhatnánk, kezdő miniszter és a kormány igyekszik minél többet beszedni, míg a kiadások oldalát ímmel-ámmal csökkenti. Az rendben van, hogy az állami jászlon élősködők költségvetési támogatását lefaragja, hiszen már nem egyszer bebizonyosodott, hogy a vasút, a gázszolgáltató, a gyógyszergyár, a vasművek és még egy sor állami vállalat nem is nagyon törekedik működésének gazdaságossá tételére, hiszen vezetői olyan közel vannak a tűzhöz, hogy nincs okuk tartani a pénzhiányból eredő „didergéstől”.
Az azonban nem igazán érthető, hogy a vezető politikusok, akik még nemrégen (is) Szerbiát a Balkán gazdasági jövendőbeli „kis tigriseként” igyekeztek bemutatni, milyen megfontolásból döntöttek a fejlődés fékezése mellett.
Egyik spórolási intézkedéssel ugyanis eltörölte az új gépek, termelőeszközök beszerzését szorgalmazó adókedvezményt. Ezután tehát a kis-, közép- és nagyvállalkozók kizárólag a saját erejükre, pénzükre számíthatnak, ha egy korszerű(bb) gépet akarnak venni. Az állam ebben nem segít. Pedig az ország romokban heverő gazdaságának úgy kellenének a modern felszerelések, gyártóvonalak, mint egy falat kenyér, hiszen a jelenlegiek által termelt áruval semmiképpen sem vehetjük fel a versenyt a nemzetközi piacon.
Az újévkor hatályba lépő döntés megalkotói azzal érvelnek, hogy ez 22 milliárd dinár megtakarítását eredményezi, azt azonban figyelmen kívül hagyták, hogy a meglevő, átlagosan csaknem 30 éves gépekkel a hőn óhajtott fejlődés egyszerűen lehetetlen. Márpedig éppen erre volna szükség az új munkahelyek megnyitása szempontjából. Arról nem is szólva, hogy a gépek tovább romlanak és avulnak, a termékek pedig egyre silányabbak, s jóformán csak az egyre jobban beszűkülő hazai piacon találnak vevőre. A minőséget illetően lassan oda jutunk, hogy még a kínai boltokban árusított bóvli is konkurenciát jelent az általunk gyártottaknak.
A politikusaink, ha érdeküknek az felel meg, szívesen példázódnak a fejlett országok gyakorlatával. Ebben az esetben azonban mélyen hallgatnak arról, hogy a termelőeszközök életkorának szempontjából legalább tizenkét évvel elmaradunk tőlük. A mai körülmények között ekkora hátrányt már szinte lehetetlen ledolgozni. Legalábbis a következő 10-15 esztendőben.
Hogyan akarunk – csak az isten tudja, mikor – csatlakozni az Európai Unióhoz, ha képtelenek vagyunk haladni a technológiai újításokkal?
Márpedig ócskavassal nem lehet fejlődni.
