Általános iskolás koromban – a nyolcvanas években – azt tanították nekünk, hogy az önigazgatási szocializmusból hamarosan áttérünk a kommunizmusba, ami egyféle paradicsom lesz majd a földön, ahol mindenkinek csupán napi két órát kell dolgoznia ahhoz, hogy a társadalom összes tagja megkapjon mindent, ami iránt szükséget érez.
Olyan időszak volt ez, amelyben a történelem 1941-ig tartott, utána lezajlott a társadalmi ősrobbanást jelentő népfelszabadító háború, aminek köszönhetően 1945-ben elkezdődött a boldog jelen.
Egyszer azonban az is véget ért. Középiskolában az első történelemóránkon a tanár azt mondta, nyissuk ki a tankönyvet, majd felsorolta azokat az oldalakat, amelyeket át kellett húznunk, mert oktatónk állítása szerint hülyeségeket tartalmaztak. Ekkor 1988-at írtunk.
Általános iskolai tanárnéptársamnak később a templomban meghallgattam nemzeti múltunkról szóló előadását, amelyben olyan dolgokat is elmondott, amiket az egykori történelemórákon elhallgatott.
Elgondolkodtató, hogy hányféleképpen lehet értelmezni egy múltbéli eseményt, hogyan lehet azt bizonyos részletek elhallgatásával, más részleteknek pedig a felnagyításával példaszerűnek feltüntetni, vagy éppen elmarasztalni a mindenkori vezető ideológia vagy (politikailag) kívánatos világnézet szempontjából. Felmerül a kérdés, mennyire tekinthető hitelesnek bármi is abból, amit az iskolában megtanultunk, a történelemkönyvekben vagy az újságokban elolvastunk, ha tisztában vagyunk vele, hogy történelmi ismereteinknek mindig valamiféle eszmei követelménynek is eleget kellett tenniük.
*
Jövőre emlékezünk meg az első világháború kitörésének századik évfordulójáról. Mi még úgy tanultuk, hogy Gavrilo Princip hős volt, a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett merénylete csak ürügyként szolgált az első világháború kirobbantásához, hiszen az Osztrák–magyar Monarchia és Németország már rég készültek a háborúra, a világ újrafelosztását követelve. A háború tehát mindenképpen bekövetkezett volna.
Christopher Clark, a Cambridge-i Egyetem történelemtanára, a nemrég megjelent Alvajárok – Hogyan indult Európa a háborúba 1914-ben című, heves vitákat kiváltott kötet szerzője szerint a szarajevói merénylet nélkül nem tört volna ki az első világháború. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a nagyhatalmak nagyon gyorsan elfelejtették a merényletet és Szerbiát: a franciákat és a briteket nem érdekelték a szerbek, megvoltak a saját érdekeik, az akkori brit külügyminiszter groteszknek tartotta háborúba menni a szerbekért, akikről a korabeli angol sajtó igen negatív fényben cikkezett, a németek pedig tisztában voltak azzal, hogy az Osztrák–magyar Monarchia az utolsó megbízható szövetségesük, és nem hagyhatják magára. A történész szerint mindenki számítást végzett a háború kockázata és a háborúból eredő lehetséges nyereség kapcsán, és végül mindenki a háborút választotta. Mint mondja, a merénylet és a háború kitörése között eltelt 37 nap alatt a nagyhatalmak vezetői alvajárókként viselkedtek, képtelenek voltak felfogni a veszélyt, hogy hová vezethet a döntésük.
Gavrilo Princip megítélése sokban különbözik egymástól, míg a szerbeknek hazafi volt, aki a szabadság érdekében lesújtott a megszállóra, a másik oldalról az utóbbi időben egyre többet hallani azt a véleményt, hogy Princip terrorista volt. Mindkét meglátás sántít egy kissé.
Definíciója szerint a terrorizmus a terror rendszeres alkalmazása, a félelem terjesztése erőszakos akciók által, különösen politikai célok elérése érdekében. A terrorizmus esetében az erőszak közvetlen áldozatai, kárvallottai legfeljebb csak szimbolikus kapcsolatban állnak az akció valódi céljával, kiválasztásuk másodlagos jelentőségű, legtöbbször véletlenszerű. A terrorista akciókat leginkább civilek ellen követik el, megfélemlítési szándékkal, modern formáinak kialakulásában fontos szerepet játszik a tömegmédia elterjedése, amely nemzetközi méretekben képes az embereket az erőszak sokkoló jeleneteinek részeseivé tenni, azok hatását fokozni. Ilyen értelemben a katonai egyenruhában levő trónörökös elleni merényletet az annektált Bosznia területén nagyon nehéz a mai szóhasználatban terrorista cselekedetnek tekinteni (olyannak, amilyen például az Al-Kaida New York-i akciója 2001. szeptember 11-én).
Ezzel párhuzamosan a nemzeti romantika kategóriájába tartozik Gavrilo Principet csupán egy hazafias érzületű ifjúnak tekinteni, akit a szabadságvágy fűt cselekedete elkövetésére, ahogyan azt a másik oldal igyekszik beállítani, hiszen ott állt mögötte a szerb hadsereg tisztjeiből álló Fekete Kéz nevű társaság Apisszal az élen, akik tevékenyen részt vettek az Obrenović-dinasztia utolsó képviselői ellen elkövetett merényletben is.
*
Az érzelmek száz év után is erősen befolyásolják a történelmi tények megítélését. Ha a szarajevói merényletről és az első világháborúról beszélünk, egyetlen magyar ember sem tud elvonatkoztatni Trianontól. A szerbeknek ugyanakkor ez a nagy háborújuk – a második világháborút és következményeit többszörösen újraértelmezik, olyannyira, hogy lassan ismét partizánosdit és csetnikesdit játszanak majd az óvodások, mint az én kisgyerekkoromban. A nagy kivonulás után, francia segédlettel a szaloniki front áttörése és az ország úgynevezett „felszabadítása” – nem csak az addigi országé, hanem más részeké is, így például Újvidéké vagy Nagybecskereké is – a nemzeti múlt nagy eseményeit képezik. Érzelmileg magyar és szerb ember között sohasem lehet egyetértés ezen a téren, de nagyon fontos lenne, ha mindkét fél ismerné a tényeket, a magyarok esetleg tudnák, hogy a magyarokon és a németeken kívül a többi nemzet tagjai miért nem érezték magukénak a Monarchiát, a szerbek pedig azt, hogy Vajdaság hogyan került Szerbiához.
Nagyon jó, hogy államfői szinten az idén megtörtént a megbékélés a magyar és a szerb oldal közt. Ez kétségtelenül nagy áttörést jelenthet a két nemzet között vitatott kérdések rendezésében, de amíg ezt sem a szerb média, sem a szerb oktatásügy nem követi, amíg egy átlagszerbnek egy bácskai magyar honvéd magától értetődően fasiszta és kollaboráns, addig aligha beszélhetünk tényleges megbékélésről. Különösen, ha tudjuk, hogy a történelemtudatot a történelemtudomány helyett sokkal inkább a média és a tömegkultúra formázza. Nagyon nehéz lesz megváltoztatni az emberek gondolkozását, a mai hetvenévesek is már úgy tanulták, és kulturális téren is: különösen a partizánfilmekben azt sulykolták beléjük, hogy a második világháborúban az egyik oldalon a náci és a fasiszta megszállók álltak, a másikon pedig azok, akik harcoltak ellenük. Magyar részről lehet arról beszélni, hogy a magyaroknak területi érdekeltségük volt, és hogy 1941-ben az itteni magyarok felszabadulásként élték meg a magyar bevonulást Bácskába, de az átlagszerbnek Vajdaság akkor már szerb, illetve jugoszláv volt, és a honvédség bevonulása csakis megszállásnak tekinthető. És itt bezárul a kör.
*
Izgalmas lenne a régióbeli középiskolásoknak vetélkedőt hirdetni történelemismeretből. Az első kérdés lehetne, hogy ki volt Gavrilo Princip: néphős vagy terrorista. Mit mondana az osztrák, és mit a szerb diák. Mi történt 1944-ben és 1945-ben Vajdaságban? Mit válaszolna a szerb, és mit a magyar gyerek. Vagy hogyan tekint a Vihar hadműveletre? Megkérdezni ezt a szerb diákoktól, és megkérdezni a horvát diákoktól is. Ki határozná meg a pontos válaszokat?
Ha különböznek a kiindulópontok, és mások a nézőpontok, akkor nagyon nehéz azonos következtetésre jutni. A közelmúlt történelmének oktatása felénk sajnos évtizedek óta nemzet- és ideológiafüggő kategória – a politika folytatása más eszközökkel.
